Az Akadémiai Dolgozók Fórumának szakértői véleménye az MTA-tól elszakított kutatóhálózat értékeléséről

A Magyar Tudományos Akadémiától a dolgozók és az MTA akarata ellenére elszakított (több névváltozás után éppen HUN-REN-ként működő) kutatóhálózat aktuális vezetése, amelyben a munkavállalók és érdekvédelmi szerveik semmilyen képviselettel nem rendelkeznek, de még a kutatóközpontok főigazgatói sem kaptak helyet, 2024-ben a kutatóhálózat újabb átvilágítását kezdeményezte. A központ ötéves fennállása alatt számos alkalommal kötelezte értelmezhetetlen adatszolgáltatásra a hálózat intézményeit, és az átvilágítás megkezdése előtt több kutatóközpontnál igen jelentős forráselvonást hajtott végre. Azóta sem derült ki, hogy ezeket az intézkedéseket mire alapozták. Az átvilágításra számos külföldi tudóst kértek fel, közülük többen is Gulyás Balázs HUN-REN-elnök szingapúri kapcsolatai miatt kerültek a bizottságokba, amelyeknek magyar tagjait sem feltétlenül csak szakmai megfontolások alapján választották. Az eljárásban a kutatóközösség képviselői nem vettek részt, több kutatóközpont és önálló intézet értékelését titokban tartják, az értékelések a kutatókhoz nem jutottak el, így alaptalan Hankó Balázs állítása, mely szerint az átvilágítást követően kijelölt tárgyalóbizottság (amely az elnökön és a vezérigazgatón kívül csak a Szegedi Egyetem alapítványi kuratóriumának elnökéből áll) bármilyen szempontból is a kutatók közösségének álláspontját képviselné. Az átvilágítást vezető Alexander Zehnder professzor a Mandinernek adott nyilatkozata nagyrészt egybevág az Akadémiai Dolgozók Fórumának és a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének véleményével: a nemzeti kutatóhálózat feladata az alapkutatások végrehajtása stabil, 4–6 évre előre rögzített állami finanszírozás, valamint a tudományos szabadság és a szervezeti autonómia biztosítása mellett. Zehnder álláspontja nem alapozza meg Gulyás Balázs és Hankó Balázs, illetve a kormányzat törekvéseit, amelyek a hálózat központosítását, az alkalmazott kutatások erőltetését, az üzleti logika követését és a piaci szervezetet és finanszírozást célozzák. Reális veszély, hogy egy ilyen piaci szempontú átalakítással a kutatóhálózat az alapítványosított egyetemekhez hasonlóan elveszti a hozzáférését az uniós forrásokhoz.

Az átvilágítás ugyanakkor számos módszertani és elvi problémát is felvetett, amelyeket az alábbiakban foglalunk össze:

A HUN-REN Központ által az átvilágításra felkért bizottságoknak a legtöbb kutatóközpontban legfeljebb néhány, az adott tudományos diszciplinát képviselő tagja volt, viszont szerepelt a bizottságokban több állandó személy, többnyire olyan, távoli tudományterületről érkező tagok, akik esetében egyáltalán nem érthető, miért éppen ők azok, akikre rá lehetne bízni a strukturális átalakításokhoz szükséges döntéselőkészítést. Volt olyan bizottság is, amelyben egyáltalán nem volt az adott tudományterületet képviselő tag. Erre az általános tendenciára jellegzetes példa a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontot meglátogató bizottság, amelyben a nyelvész, filozófus, kommunikációkutató, informatikus, társadalmi antropológus, vezetéstudományi kutató és teológus mellett csupán két közgazdász kapott helyett, akik közül az egyik sokkal inkább vállalatvezető és tanácsadó, mint kutató. Az ADF szakértői a jelentéseket áttekintve többször tapasztalták, hogy a bizottságok tagjai nem érzékelik a különbséget az alapkutatási hálózatban és az alkalmazott kutatási vagy felsőoktatási intézményekben végzett tevékenység között.

Módszertani szempontból sajnálatos probléma továbbá, hogy a bizottságok bevallottan nem használtak semmilyen nemzetközi tudománymetriai összehasonlításban bevett mérőszámot, szempontrendszert és megalapozott összehasonlító elemzést. Az értékelések meglehetősen szubjektívek, nem tényeken alapulnak, így a legjobb esetben is csak vitatható véleményeket tartalmaznak. A kutatóintézeti látogatások rövidek, korlátozottak voltak, több esetben nem is volt mód az intézet- és kutatócsoport-vezetők által előkészített prezentációk teljes bemutatására. A jelentések semmilyen formában nem foglalkoznak a HUN-REN vezetésével, a kutatók, a kutatóintézetek vezetői és a HUN-REN Központ közötti kommunikáció súlyos hiányáról sem tesznek említést. A bizottságok is hasonló módon viszonyultak a kutatókhoz, mint a HUN-REN Központ: több helyen semmilyen nyilvános találkozó nem volt, a kiválasztott osztály- és kutatócsoport-vezetők meghallgatására másokat nem engedtek be, a laborlátogatások is számos esetben formálisak voltak, pusztán a berendezések bemutatására szorítkoztak. A jelentésekben a finanszírozás aktuális helyzetével kapcsolatban a 2024-ben számos intézetben végrehajtott jelentős forráselvonás sem kap hangsúlyt; kérdés, hogy ennek jelentőségével egyáltalán tisztában voltak-e a bizottságok.

Minden jelentés tartalmaz viszont olyan elemeket, amelyek hasonlóak a munkavállalói szervezetek, a szakszervezet, az ADF követeléseihez: javasolja a bérek radikális emelését, a HUN-REN Központ által megkövetelt bürokratikus beszámolók számának csökkentését, a fiatal kutatók lehetőségeinek érdemi javítását, a kutatói munkaerőhiány megszüntetését, az életpályamodell bevezetését, az alapkutatások stabil, 4–6 évre előre rögzített támogatását.

Az elhamarkodott, megalapozatlan módszerből adódóan számos bizottsági jelentés ellentmondásos vagy szándékosan többféleképpen értelmezhető: mindenféle átalakítási tervhez szolgáltathat érveket, de egyúttal ellenérveket is. Az ipari források bevonását például több helyen hiányolják a bizottságok, máshol viszont számonkérik az alapkutatások elégtelen voltát, és nagyobb önállóságot javasolnak az intézeteknek a tudományos kérdésekben. Ez olyan ellentmondás, amire sem a HUN-REN, sem a bizottságok nem reflektálnak: nem kérheti senki egyszerre számon azt, hogy egyfelől nincs elég ipari megbízás, másfelől hogy az alapkutatás néhány intézetben nem elégséges színvonalú, mértékű.

Ugyanilyen alapvető ellentmondás, hogy a bizottságok szerint a kutatóközpontok hibája, hogy nincs elég jelentős nemzetközi kutatógárda a kutatóhálózatban, és hogy erre az igazgatóknak nincs megoldási javaslatuk. Viszont egyik bizottság sem foglalkozik azzal, hogy hogyan lehet olyasmit számonkérni az intézeteken, amire nincsen anyagi lehetőségük: miért jönnének kimagasló kutatók Magyarországra, ha nemcsak a fejlett országokban elérhető bérekhez viszonyítva lenne megalázóan és irreálisan alacsony a fizetésük, hanem még a régió többi országához képest is?

Több jelentésben különféle új testületek megszervezését javasolják az átvilágító bizottságok, amelyek tanácsot adnának a kutatóknak a helyes publikálási stratégia és egyéb fontos kutatói feladatok tekintetében. A fő probléma azonban nem az ismeretek hiánya, hanem az, hogy a kutatók többségének többféle egyéb feladatot, kiegészítő tevékenységet kell vállalnia az alapvető megélhetéshez is – a kutatómunka rovására.

További alapvető, a bizottságok által nem reflektált ellentmondás, hogy egyfelől stabil, jól látható, tematikusan rendkívül körvonalazott, nagyon konkrét kutatási stratégiákat kérnek számon a jelentésekben, másfelől viszont az alapkutatások központi követelménye és jellemzője, hogy a tudományban mindig az aktuális kutatási irányokra, a friss kutatási eredmények alapján felmerülő új kutatási kérdésekre kell reagálni. Hangzatos, a kutatókat viszont korlátozó, a kutatási kérdéseket indokolatlanul beszűkítő stratégiáknak nincs értelme, az alapkutatás lényege éppen az, hogy rugalmasan tudjunk reagálni a tudományos, társadalmi vagy más kihívásokra.

Ennek a nem reflektált ellentmondásnak az eredménye, hogy a bizottságok éppen az egyik, nemzetközi szinten legsikeresebben pályázó kutatóintézet esetében is nagyon hiányolnak valamiféle stratégiát. A Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézetnek ugyanis több munkatársa indult sikerrel a legrangosabb, legnehezebben elnyerhető ERC (European Research Council) pályázatokon – és ilyen kutatókból nincs sok Magyarországon. Éppen az európai pályázati rendszerből adódik, hogy egyfelől – az ERC esetében – kizárólag eredeti, méghozzá nem alkalmazott és nem ipari, hanem alapkutatási ötletet finanszíroz az EU, másfelől – a Horizont és egyéb programok esetében – néhány évente változik a fókusz. A sikeres kutatóintézetek tehát jól teszik, hogy alkalmazkodnak a pályázati struktúrákhoz, a tudományos és társadalmi kihívásokhoz, és nem határoznak meg túlságosan konkrét „stratégiákat”. A pályázati pénzek elnyeréséhez, az izgalmas, más kutatók által mindeddig megválaszolatlan kérdések és jelenségek vizsgálatához szabad, a kutatói kíváncsiságra és tudásra építő alapkutatások és alapkutatási infrastruktúrák szükségesek.

Sikeres, eredményes kutatógárdához stabil munkakörülményekre van szükség, a bizottságok jelentéseiből azonban ennek az ellenkezője is kiolvasható: egyszerre javasolják a „projektalapú” finanszírozást, tehát hogy néhány évre szerződtessék csak a kutatók nagy részét, miközben azt is, hogy legyen kiszámítható életpályamodell a kutatóhálózatban.

A bizottságok szorgalmazzák, hogy az intézetek adjanak tanácsot a kormány szerveinek az általuk termelt tudás hasznosítására – a főleg külföldiekből álló bizottságok tehát láthatólag nem értesültek arról, hogy évek óta párhuzamos intézményeket alapít és támogat bőkezűen a kormány, miközben a volt MTA-kutatóhálózat finanszírozását minimális szinten tartja, sőt reálértéken csökkenti (és nemcsak a társadalom- vagy a bölcsészettudományok, hanem például a fizika vagy akár az orvostudományok terén is). A kutatásra szánt nagyobb összegeket a magyar állam így nem a kutatóhálózatnak, hanem ezeknek az intézményeknek, valamint néhány kiemelt kutatónak juttatja, többnyire a pályázati rendszerek megkerülésével.

2019 óta az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (az ELKH, amely ma már a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat nevet viseli) több intézményt kiszervezett, illetve új intézeteket alapított. A jelentések több helyen éppen ezt kifogásolják. A folyamatos átalakítások és azok módosítása, újragondolása a kutatóhálózat munkatársainak mindennapjaira már évek óta rányomja a bélyegét, ellehetetlenítve a nyugodt, kiszámítható munkát. A HUN-REN Központ éppen ezt a gyakorlatot tervezi folytatni a nyilvánosan elérhető jelzések szerint. Gulyás Balázs, a HUN-REN elnöke egy 2023. decemberi interjúban még azt ígérte, hogy „a tervezési folyamat végére összegyűlt információk birtokában az Irányító Testület dönthet a következő időszak kutatási és szervezeti stratégiájáról, amelyet terveink szerint jövő nyáron a nyilvánossággal is megismertetünk”. Már beköszöntött az ősz, de a sokszor beharangozott tervekből még semmit nem ismertetett sem az elnök, sem a HUN-REN egyetlen más vezetője.

Az átvilágító bizottságok által gyors ütemben végzett munka átgondolatlan, sokszor megalapozatlan vagy egymásnak ellentmondó megállapításokat és javaslatokat eredményezett, amelyekből a HUN-REN Központ tetszés szerint válogathat, saját szűk mozgásteréhez igazodva: mert az esetleges forrásbővítés érdekében a mindenkori miniszter zsarolásának kell engednie. Az alapkutatáshoz elengedhetetlen akadémiai szabadság és a megfelelő anyagi feltételek megteremtésének követelményeit azonban minden jelentés hangsúlyozza. Az átvilágítási folyamatot irányító svájci professzor, Alexander Zehnder is ezeket emelte ki az ajánlásokat összefoglaló interjújában: „Először is, a kormánnyal és a társadalommal közösen kell meghatározni a célokat a következő 5–10 évre, és azt, ahogyan ehhez a HUN-REN hozzá tud járulni. A HUN-REN-nek kell előállnia javaslatokkal, majd ezekről tárgyalni kell, hogy egy közös stratégia alakuljon ki az ország jövőjére vonatkozóan.

Másodszor, biztosítani kell a megfelelő anyagi forrásokat, hogy a HUN-REN ne csak a kutatást, hanem a nemzeti szolgáltatásokat is elláthassa, például a könyvtárak, távcsövek és egyéb nemzeti infrastruktúrák fenntartását. Fontos, hogy a finanszírozás 4–6 évre előre biztosítva legyen, és a kutatók versenyképes fizetést kapjanak, hogy Magyarország vonzó legyen a legjobb szakemberek számára.”

A HUN-REN Központ vezetőségének tehát először is az lenne a feladata, hogy a kutatás világában nem túl otthonosan mozgó miniszternek elmagyarázza, mire való egy alapkutatási hálózat, és hogy a gazdaság fellendítéséhez (amely, mint a tudományos szervezetek megítélésének egyik fő szempontja, Hankó miniszter minden nyilvános megszólalásában szerepel) az alapkutatást végző intézetek csak közvetetten, hosszabb távon tudnak hozzájárulni. Abban az esetben, ha van jól működő innovációs rendszer, amelyben az innovációkat fejlesztő és bevezető vállalkozásokat a felesleges állami beavatkozásokkal nem torzított piac, azaz a piaci verseny erre ösztönzi, és amelyben sikeresek is lehetnek, mert az állam megfelelő keretfeltételeket alakít ki, és működtet. Az alapkutatást végző intézeteknek a gazdasági tevékenység nem feladata, sem Európában, sem a világ többi részén.