A Magyar Kutatási Hálózat (legújabb hivatalos nevén: HUN-REN) elnöke, Gulyás Balázs a napokban az ATV-ben mondta el a hazai kutatóhálózatról alkotott véleményét és az azzal kapcsolatos terveinek kivonatát. Az alábbiakban tételesen reagálunk az elhangzottakra.
Az interjú elején Gulyás Balázs említi (tévesen), hogy a tudományos kutatóhálózat „1949 óta létező szervezet”, amely 2019-ben „levált az Akadémiáról”. Igazán ironikus, hogy a kutatóhálózat felelős vezetője fogalmaz az idézett módon, és a riporternek kell emlékeztetnie arra, hogy a leválás valójában elszakítás volt, amit nem kis politikai botrány kísért, éles tiltakozásokkal és sokezres tüntetésekkel.
Az MTA-ról való lehasítást követően a kutatóközpontok és intézetek az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat mint új fenntartó irányítása alá rendelve folytatták tevékenységüket. Az akkori névadás miértje ma már homályba vész. Erős koncepció nyilván nem állt mögötte, hiszen a 2023-as vezetőváltás után a Parlament és a kormány azonnal magáévá tette az új vezető névválasztását. Így alakult ki az angol névből a HUN-REN betűszó, amit azóta a kutatóközpontok alapító okirataiba is beleírt a kutatóhálózatot irányító szervezet. Az, hogy ennek a magyarul értelmezhetetlen rövidítésnek mi haszna van, nem tudjuk: az ELKH mint brand sem élt túl sokáig. Ezzel szemben az MTA közismert és elismert volt és marad mind hazai, mind külföldi környezetben.
A riporter kérdésére Gulyás Balázs kifejtette, hogy a kutatók belenyugodtak a változásba. A valós történések azonban egyáltalán nem ezt mutatják. Azzal együtt, hogy nem dőltünk a kardunkba, és dolgozni próbálunk, belenyugvásról korántsem beszélhetünk, sőt: fennállása óta vitatjuk a kialakult rendszert. Az MTA idején számos visszacsatolási csatorna létezett (MTA-osztályok és azok bizottságai, közgyűlés, Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa, Akadémiai Kutatóhelyek Vezetőinek Tanácsa), ahol a kutatóhelyek működése és fenntartása fontos téma volt. Az MTA lényegében önkormányzati elvek alapján, konszenzusos döntésekkel működtette a kutatóhálózatot a mindenkori kormány és a Parlament ellenőrzésével. A kutatóközösség véleményének visszacsatolására alkalmas csatornákból azonban mára semmi sem maradt. Az egyoldalúság ordító: a kutatóközpontok vezetői rendelkeznek kizárólagos felhatalmazással a HUN-REN Központtal való mindenfajta kommunikációra, a kutatóközösség pedig meg van fosztva a saját sorsával kapcsolatos döntésekbe való beleszólás lehetőségétől. Ráadásul a HUN-REN működése sem áll kutatói ellenőrzés alatt (szemben a 2019 előtti állapottal, amikor az MTA ilyen helyzetben volt). Sőt, a kutatók egyenesen ki vannak zárva a HUN-REN Központ működéséből, amely mára egyértelműen a kormány meghosszabbított kezeként tevékenykedik. (Apró, de sokatmondó részlet, hogy szintén Gulyás Balázs elnöksége idején változott Központra a Titkárság neve.)
Miközben Gulyás Balázs „több odafigyelésről és gondoskodásról” beszélt az interjúban, sokadszorra kell jeleznünk: az odafigyelés teljes mértékben hiányzik, gondoskodásról pedig szó sincs. Eszement központosítás történt, a kutatókra felesleges és minden kutatási logikától teljesen idegen adminisztratív terhek sora hárult. A gondoskodás bátran megnyilvánulhatott volna akkor, amikor a kutatóhálózatban reprezentatív taglétszámmal jelen lévő szakszervezet (TDDSZ) kapcsolatfelvételt kezdeményezett a HUN-REN Központtal (illetve korábban az ELKH Titkárságával). Ez hol válasz nélkül maradt, hol olyan indokkal utasították el, hogy a HUN-REN-nek „illetékesség hiányában nem áll módjában párbeszédet folytatni” (szó szerinti idézet a Központ válaszából). A szakszervezet delegációját a HUN-REN vezetése egyetlen alkalommal sem fogadta. Amikor valamiféle találkozó egyáltalán létrejött, arra a HUN-REN kizárólag beosztott munkatársakat delegált, vezetőt soha. Nyilván a „több odafigyelés” az oka annak is, hogy a kutatóközpontoknak kiadott SZMSZ-tervezeteket olyan határidővel kérik vissza, hogy az intézmények még az alapvető jogi kötelezettségeiket sem tudják betartani: sem az Üzemi Tanáccsal, sem a szakszervezetekkel nincs lehetőség azokat megvitatni.
Gulyás Balázs szerint a helyzet focihasonlattal élve olyan, mintha az NB2-ből kellene felhozni egy csapatot az NB1-be. Van szerencsénk jelezni, hogy a kutatóhálózat tagjai már most is a nemzetközi élmezőnyben játszanak – a hazai források szűkössége miatt más lehetőségük nem is igen van. A tudomány természeténél fogva egyébként is eleve nemzetközi. A hasonlat ráadásul sértő és megalázó is. Míg a hazai klubfoci eredményessége a nyakló nélkül beleölt források, a TAO és a sportolói adókedvezmények ellenére is siralmas, a kutatóhálózat teljesítménye nemzetközi összehasonlításban a forrásokra normált módon számolva magas színvonalú – miközben egy NB2-es focista keresete többszöröse egy sok évtizedes tapasztalattal rendelkező kutatóénak. Sajnálatos, hogy Gulyás Balázs beállt azok sorába, akik a teljesítmény elégtelenségére és a rossz kutatómunkára alaptalanul hivatkozva próbálnak olyan változásokat kezdeményezni, amelyek rövid idő alatt sokadszorra forgatnák fel a kutatóhálózat életét. Ráadásul az ismétlődő felelsleges változtatásokkal járó folyamatos kiszámíthatatlanságnak nyilvánvalóan nem lehet pozitív hatása a kutatói teljesítményekre.
Gulyás Balázs hiányolta, hogy a kutatóhálózat eddig nem esett át nemzetközi átvilágításon. Ez több szempontból is erős csúsztatás. Egyrészt minden kutatóintézetnek vagy kutatóközpontnak volt külső tanácsadó testülete, és ezek rendszeresen véleményezték is a kutatóhelyek működését. Gulyás elnök úr állításával szemben viszont tény, hogy ilyen átvilágítás már az MTA irányítása alatt is történt. A 2019-es átalakítási törekvések során a kutatóközpontok érveltek is az akkori átvilágítások eredményével, amit azonban Palkovics László akkor miniszterként egyszerűen nem létezőnek tekintett. A külső tanácsadó testületek munkája éppen addig tartott, amíg az ELKH ennek a gyakorlatnak véget nem vetett. A korábbi külső tanácsadó testületekben ugyanúgy voltak neves külföldi kutatók, mint a 2024-es átvilágítást végző bizottságokban. Ilyen tekintetben tehát semmi új nem történik. Másrészt a kutatóhálózatot irányító intézmény, nevezetesen a HUN-REN működésének átvilágítására most sem kerül sor, holott éppen a központ működéséről rendelkezünk a legkevesebb nyilvános információval. Érdekes és időszerű volna a kutatóhálózat irányítására és működtetésére már öt éve létrehozott szervezet hatékonyságát is mérni, és összehasonlítani más, sikeresen működő külföldi kutatásszervező és -támogató intézményekével.
A teljesítményalapú finanszírozás állítólagos hiánya Gulyás Balázs szerint szintén probléma. Szerintünk viszont a teljesítményszemlélet kevéssé alkalmazható ott, ahol hiányoznak a ténylegesen összemérhető teljesítmények (pl. humán tudományok és természettudományok összehasonlítása). Ennek ellenére az ELKH működésének idejében létezett a teljesítményt jelző mutatókra alapuló rendszer, és a finanszírozás alakulására ennek volt is hatása – a különféle teljesítményfaktorok súlyozását azonban a HUN-REN 2023 novemberében önkényes módon, érdemi indoklás nélkül és visszamenőleges hatállyal változtatta meg. Ezzel figyelmen kívül hagyta, hogy a 2024-es terveket a kutatóközpontoknak már 2023 nyarán le kellett adniuk, és ekkor a ~40%-os infláció mellett legalább az állami támogatás forintban kifejezett összegének szinten maradásával számoltak. Ehelyett számos kutatóközpont szembesült 12,5%-os támogatáscsökkenéssel, közöttük olyanok is, amelyek minden mutató szerint a saját területük nemzetközi élvonalához tartoznak. Noha az idei megszorítások következményei talán nem ütköztek ki igazán élesen, hiszen látszólag minden kutatóhely megúszta a csoportos létszámleépítést, ez azonban csak a határozott idejű szerződések meg nem hosszabbításával, számos kutató munkaidejének és ezzel fizetésének jelentős korlátozásával, valamint a romló körülmények következtében felgyorsuló elvándorlás miatt alakulhatott így. Mindeközben a HUN-REN 11 Mrd Ft összeggel kisebb forrást osztott szét a kutatóközpontok között, mint ami a költségvetés nyilvánosan elérhető adataiból következne. A különbséget részben talán a HUN-REN által szervezett „stratégiai workshopok” költségvetésében lehetne keresni: luxusszállodákban, a puritán kutatói környezettől szélsőségesen elütő környezetben tartott többnapos rendezvényekről van szó, ahová számos külföldi nagyságot meghívnak, de a hazai hallgatóságot igen erősen megszűrik (a dolgozók közül intézetenként 1–2 embert engedtek be az eddigi alkalmakra). Ugyanakkor az elmúlt egy évben Gulyás Balázs nem hívott össze olyan fórumot, ahol az összes intézményvezetővel közösen kísérelte volna meg a kutatóhálózat helyzetének értékelését és a felmerülő problémák megbeszélését, holott erre az intézményvezetők részéről határozott igény mutatkozott.
Az interjúban Gulyás Balázs először a külföldön dolgozó magyar kutatók hazacsábítását említette, de reintegráció helyett hamarosan már a magyarországi kötődéssel nem rendelkező kutatók idevonzásáról beszélt. A kutatói szabadságot az utóbbi években ért sérelmek miatt emellett sem mehetünk el szó nélkül. Egy-egy külföldről betelepülő kutató tevékenységének finanszírozási igénye mindig nagyobb, mint az adott környezethez már szocializálódott kutatóé. A finanszírozási egyensúly megbillenése könnyen teremthet olyan helyzetet, hogy a hasonló környezetben dolgozó magyar kutatók eredményessége látszólag alacsony lesz a külhoni származású kollégáikéhoz képest – noha a különbséget kizárólag az anyagi juttatások eltérése okozza, amely mindkét esetben a magyar államtól származik. Másrészt a betelepülő kutató (vagy bármilyen vendégmunkás, mondhatnánk: zsoldos) nem támaszt rendszerszintű igényeket az adott társadalom és finanszírozási rendszer működésével szemben. Emiatt olyan fogalmak veszíthetik értelmüket, mint az intézményi autonómia, a kutatói szuverenitás és a kutatói szabadság. Márpedig utóbbiak nélkül önfejlődésre képes kutatási rendszer nem létezik.
Gulyás Balázs szerint az alapoktatással kapcsolatos hazai értékek „még” megvannak. A realitás ezzel szemben a szűkülő, romló képzés, a növekvő lemorzsolódás, a már-már megállíthatatlan lecsúszás a nemzetközi készségfelméréseken, a fokozódó tanárhiány és a pedagógustársadalom elöregedése. Létezik még ugyan néhány jó teljesítményt mutató elitiskola, amelyek évről évre kitermelik a diákolimpikonokat, de az oktatási rendszer egésze válságban van. A hazai alap- és középfokú oktatásra lassan érdemi felsőoktatás sem tud épülni, hiszen a legjobb középiskolásaink egyre nagyobb arányban választják a világ vezető egyetemeit a hazaiak helyett. Ilyen módon a hazai kutatói utánpótlás ugyanúgy veszélyben van, mint minden értelmiségi szakma utánpótlása.
A kutatóhálózati bérek kérdésével kapcsolatban annyi hangzott el, hogy Gulyás Balázs a kormánnyal napi kapcsolatban van. Az a kijelentés azonban, hogy „a szervezetben bekövetkező megfelelő változtatások” után a kormány megfontolja a bérek növelését, még ígéretnek is sovány. Gulyás elnök úr erre kapott állítólagos ígérete vészesen ködös, határozatlan és bizonytalan, különösen, mivel a megfelelőség fogalma sincs érdemben meghatározva, hiszen nem ismerjük az elvárásokat. Vajon mely működési elemeken kellene változtatni ahhoz, hogy a hasonló történelmi örökséggel rendelkező cseh, észt, lengyel vagy szlovén kutatási szektor béreit elérjük, nem is szólva azokról a nyugati országokról, amelyekhez felzárkózni szeretnénk? A probléma nem újkeletű, az azonnali béremelések követelése legalább fél éve napirenden van.
Az interjú érintőlegesen foglalkozott az alap- és alkalmazott kutatás egymáshoz való viszonyával. Gulyás Balázs véleménye szerint a két ág szétválasztása avítt dolog, minden kutatásnak a maga hasznosulását kell keresnie. Ezt a kérdéskört korábban részletesen taglaltuk. Noha az alap- és alkalmazott kutatások közötti határ valóban nem éles, a haszonelvűség hangsúlyozásában a Palkovics-éra innovációs hajszáját látjuk visszaköszönni (csak finoman érdemes emlékeztetni arra, hogy ennek milyen következménye lett, és hogy a várt eredmények elmaradása előre látható volt). Érdemes felhívnunk a figyelmet arra is, hogy míg az (egykori) akadémiai kutatóhálózat egyértelmű feladata az alapkutatás, a kormány és a HUN-REN nem kezdeményez átvilágítást vagy hatékonyságvizsgálatot olyan állami szervezeteknél, amelyek egyértelműen az alkalmazott kutatás feladatkörével jöttek létre (ilyen például a Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Közhasznú Nonprofit Kft.). Az ilyen széles körű áttekintés elmaradása óhatatlanul felveti a gyanút, hogy a rejtett cél nem az innováció növelése, hanem a kutatói autonómia további csorbítása.
Az interjú összegzéseként csak annyit mondhatunk: egy teljes év elteltével egy kutatási projekt nem a tervezésnél és a javaslattételnél, hanem az első beszámolónál szokott tartani.
Akadémiai Dolgozók Fóruma 