A most zajló Horizont- és Erasmus-botrány kapcsán ideje visszaidézni, hogy a magyar felsőoktatás autonómiáját sértő rendelkezések nem idén váltottak ki először nemzetközi tiltakozást. Emlékezetes, hogy 2014-ben a kormány a Magyar Akkreditációs Bizottságra (MAB) vonatkozó szabályrendszer újraírása után szembesült azzal, hogy a nemzetközi akkreditációt összefogó testület (European Association for Quality Insurance in Higher Education, ENQA) jelentésében a csak részben megfelelt kategóriába sorolta a magyar szervezetet. A két kategória, amiben elmarasztalták a MAB-ot, a forrásokra és a függetlenségre vonatkozó feltétel volt (3. és 5. számú feltételek a követelményrendszerben). Mindkét elmarasztalás a felsőoktatásról szóló, a MAB-ról is rendelkező törvény megváltoztatásával függött össze. A MAB jelezte, hogy mivel a jogi környezet megváltozása vezetett a döntéshez, saját jogkörében nem tehet semmit, de tájékoztatta a helyzetről a kormányt.
A függetlenségre vonatkozó feltétel ott szenvedett csorbát, hogy az akkori javaslat szerinti, 19 fősről 18 fősre csökkentett MAB tagjainak felét a testületet felügyelő miniszter delegálta volna, miközben azt megelőzően a kormány egyetlen tagot sem delegált a testületbe. Ezzel a kormány lehetőséget teremtett volna magának arra, hogy meghatározó részarányt szerezzen a testület irányításában. Ezzel párhuzamosan a törvény változtatása létrehozott egy háromfős bizottságot kizárólagosan a kormány delegáltjaiból, akiknek annyi feladatuk lett csupán, hogy a MAB elutasító döntését követő esetleges fellebbezés esetén a panasz ügyében járjanak el. Az indoklás szerint azért, hogy amennyiben „azonos tárgyban, vagy ugyanazon személy tekintetében egy eljárás keretében újabb szakértői vélemény, szakvélemény kialakítása szükséges, az elfogulatlan, pártatlan és objektív szempontokon alapuljon”. Hogy egy kizárólagosan kormányzati delegáltakból álló testület miként lesz elfogulatlanabb egy széles alapokon szerveződő és változatos szakmai és szervezeti hátterű delegáltakból felépülő testületnél, továbbra sem látható.
A MAB nemzetközi elismerésének lehetséges visszavonása komoly kockázatot jelentett, hiszen ez az összes Magyarországon kiadott diploma és doktori fokozat Európai Unión belüli automatikus elfogadását akadályozta volna meg. Az autonómia sérelmére és a lehetséges következményekre az akkori ellenzéki soraiból többen is rámutattak, a kormány viszont a ma is igen ismerős kommunikációs taktikát alkalmazta: részben félreértésre, részben a kritikát megfogalmazó politikai erők rosszindulatára és magyarellenességére hivatkozott.
A MAB körüli vita később elcsendesült, de a kormány részleges visszavonulásra kényszerült. A végül kiigazított szabályozás szerint a MAB 20 tagú lett, amiből „mindössze” 9-et delegál az illetékes miniszter. A 3 fős Felülvizsgálati Bizottságra (FB) vonatkozó szabályozás azonban változatlan maradt: e testület tagjai kizárólagosan miniszteri delegáltak. A MAB honlapján hozzáférhető adatokból egyébként az olvasható ki, hogy a FB hatáskörébe utalt esetek jóval több, mint fele esetén az eredetivel megegyező, azaz elutasító döntés születik. Még a FB némileg enyhébb megítélése mellett is előfordultak azonban olyan esetek, amikor a köztársasági elnök a testület elutasító véleményét figyelmen kívül hagyva nevezett ki egyetemi tanárokat.
Érdemes felidézni az akadémiai kutatóintézetek önálló hálózatba történő 2019-es kiszervezését is. Az ekkor létrejött Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (ELKH) Irányító Testületének 6 tagját nevezi ki a kormány, míg másik 6 tagot delegál az MTA, az elnök tekintetében pedig a közös jelölés elve érvényesül. Ez a helyzet élesen szemben áll a korábbi állapottal, ahol az MTA Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa volt a felügyelő testület, és ebben egyetlen kormányzat által delegált képviselő sem kapott helyet döntési jogkörrel (igaz, állandó meghívottként részt vehetett az üléseken a mindenkori oktatási és fejlesztési minisztérium képviselője). A változás jellege a MAB-ot érintő korábbi változáshoz igen hasonló. (Az ADF korábban is felhívta a figyelmet a paritásos alapon létrehozott testületek veszélyeire, az ezzel kapcsolatos régebbi írásunk itt érhető el.)
Mind a MAB átalakítása, mind az ELKH létrehozása érdemi megelőző konzultációk és hatástanulmányok nélkül, illetve kifejezetten az érintettek véleményével szöges ellentétben történt. Ezen átalakítások sorába illeszkedik az egyetemek részben fenyegetéssel, részben ígéretekkel történő átvezetése az alapítványi fenntartás alá. Ugyan a fenntartói formával kapcsolatos döntéseket formálisan az egyetemek maguk hozták meg, számos esetben kerültek napvilágra olyan hírek, amelyek az eljárások kétes tisztaságát és a döntéselőkészítés során a véleménynyilvánítás korlátozását jelezték. Az egyetemek alapítványi átalakításának vége mindenesetre az lett, hogy az alapítványok kuratóriumaiban szép számmal kaptak helyet és szereztek ilyen módon meghatározó többséget a kormány képviselői (sokszor tagjai) a tisztségük betöltésétől független és időkorlát nélküli megbízatással, aláásva így az egyetemek függetlenségét. Történt mindez azok után, hogy az egyetemek felső vezetése már a korábbi években is az autonómiát csökkentő módon alakult át részben a kancellári rendszer bevezetésével, részben az egyetemeken kívüli tagokat is magában foglaló konzisztóriumok felállításával.
Az egyetemeket felügyelő kuratóriumok esetében rá kell mutatni, hogy a problémáknak csak része a delegált tagok közvetlen politikai szerepvállalása. A problémák gyökere sokkal inkább keresendő abban, hogy a kormány által delegált tagok alkotják a kuratóriumok többségét (túllépve ezzel a MAB és ELKH esetén bevezetett arányoknál), és a delegáltak megbízatása nem függ össze a közigazgatási szerepvállalással, hanem személyi hitbizomány jellegét ölti (utóbbi szintén újdonság). Összehasonlítva a példának gyakran felhozott nyugati egyetemi alapítványokkal, ott a politikai életben is aktív delegáltak a teljes létszámon belül messze kisebbségben vannak, és megbízatásuk rendre nem a személyüknek, hanem a közigazgatásban egyébként betöltött pozíciójuknak szól, továbbá a megbízatás időtartama a pozíció betöltésének idejére korlátozódik. Mindemellett az is igaz, hogy a nyugati alapítványi kuratóriumok politikus tagjai sokkal inkább „hoznak” az egyetemnek, semmint „visznek” onnan, lévén lobbitevékenységükkel az egyetemet segítik. Ez élesen szemben áll a frissen bevezetett magyar rendszerrel, ahol a kuratóriumi tagság gyakorlatilag pótjövedelmet jelent, és a politikai életből jövő kuratóriumi tagok semmiféle olyan többlet kompetenciát nem hoznak az egyetemekre, ami az egyetemi működést segíthetné (sőt, jószerivel az érdemi munkavégzés sem igazolható).
A végkövetkeztetés a fentiek alapján egyértelmű. Az egyetemek alapítványi működtetése fenntarthatatlan, az egyetemi autonómiára nézve káros, a minőségelvű képzést pedig ellehetetleníti, mivel a puszta léte miatt is kiszakítja a magyar egyetemeket a felsőoktatás és kutatás nemzetközi hálózatából. Emiatt káros és félrevezető az autonómiát számon kérő nemzetközi testületeket okolni csakúgy, mint hazai forrásígéretekkel elterelni a figyelmet a probléma lényegéről. Az alapítványi fenntartói formát tehát meg kell szüntetni.
Akadémiai Dolgozók Fóruma 