Háttéranyagok kategória bejegyzései

A miniszterelnök és a kormánymédia esete a finn akadémiával

Ha a német párhuzam már nem működik… 

A Bálványosi Szabadegyetemen tartott idei beszédében Orbán Viktor a következőket mondta a finn akadémiával kapcsolatban:

Finnországban az akadémia az oktatási minisztérium felügyelete és irányítása alatt áll. Képzeljék el, ha úgy zártuk volna le a magyar akadémiáról szóló vitát, hogy egész egyszerűen az oktatási miniszterhez – ez nem történik meg, kedves Kásler miniszter úr, de képzeljük el mégis – telepítjük az akadémia felügyeletének és irányításának jogát. Vagy képzeljék el azt a finn jogállami állapotot, amikor a bírákat az igazságügy-miniszter javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki.” 

A hazai független és ellenzéki sajtó többször cikkezett arról, hogy a kormánypropaganda és a kormánymédia legújabb célpontja Finnország. A finn berendezkedés és szabályok [szárazabban: szervezeti és intézményrendszer] egyes elemeit egyrészt elrettentő, másrészt tulajdonképpen követendő példaként emlegetik, mondván, ha a finnek is így csinálják, a magyar kormány megoldása egy adott területen semmiben nem kifogásolható.

A Finnország ellen éppen elindult kormányzati támadás részeként a kormányzati origo.hu  posztot publikált a finn akadémiáról „Finnországban a kormány irányítása alatt működik a Tudományos Akadémia”[1] címmel, amelynek lényegét a bevezetőben így foglalja össze:

„Finnországban a Tudományos Akadémiát a kormány irányítja a Tudományos és a Kulturális Minisztérium által. Az intézmény vezetőjét pedig közvetlenül a köztársasági elnök nevezi ki. Ennek ellenére Helsinki értelmisége és Brüsszel még sem fogalmaznak meg kritikát, az Akadémia függetlenségét pedig magától értetődőnek veszik.

A cikk állításait felesleges volna itt részleteiben cáfolni, az viszont külön érdekesség, hogy a cikket pár órával a publikálása után az origo.hu szerkesztői eltüntették. Lehet azon morfondírozni, vajon miért történt ez. Talán azért, hogy ne derüljön ki: Orbán Viktor ugyanabból, a cikknek is forrásául szolgáló kormányzati háttéranyagból meríti majd néhány nappal később elmondott beszédének főbb állításait? Vagy mert a kormányzati kommunikáció nem tudta eldönteni, hogy a finn intézmények elrettentő (elvetendő) vagy követendő példaként szerepeljenek-e a kommunikációban? Világos, hogy a „hanyatló” Finnország tudományos rendszere sem követendő példa, tehát kár a párhuzamosságokat hangsúlyozni. Ugyanakkor egészen bizonyos, hogy mind az origo.hu cikke, mind Orbán Viktor teljesen félreértette a finn akadémiai rendszert. Finnországban ugyanis nem egy, hanem több különböző akadémia is működik. Nagy esély van arra, hogy azért törölték az origo.hu posztját, mert valaki jelezte, hogy a cikk teljes egészében értelmetlen.

Érdemes részleteiben megvizsgálni, hogy miről is van szó. A törölt poszt megjelenésének idején több cikk is foglalkozott azzal, hogy a kormány mennyire csúsztat a finn állapotok leírásával, a 24.hu cikke azonban az akadémia kérdését is részletesen tárgyalja, tételesen cáfolva az Orbán Viktor beszédében elhangzottakat: 

De mi is a baja a miniszterelnöknek Finnországgal? Tényleg az a legfőbb gondja Magyarország kormányfőjének, hogy az állítólagos finn akadémia felügyeletét egy minisztérium látja el?

Nyilvánvalóan nem, és ehhez persze jókorát kellett csúsztatnia. Finnországban ugyanis több akadémia működik, s bár az egyik tényleg az oktatási tárca alá tartozik, de ezt nem sorolják be például a tudományos akadémiák ernyőszervezete alá sem. A Suomen Akatemia tartozik a kormány felügyelete alá, ez osztogat például több éves ösztöndíjakat. Az ösztöndíjakat igénybe vevők pedig használhatják az akadémiai professzori címet is. Az akadémia jelenlegi, tényleg a finn kormány által kinevezett vezetésének 2021-ben jár le a mandátuma. Ugyanakkor a tudományos, bölcsészeti és műszaki szférában működő tényleges akadémiák, illetve a nevükben csak tudományosnak nevezett, de valójában akadémiaként működő szervezetek, továbbá finn és svéd nyelvű akadémiák garmadája létezik az északi országban. (Képzeljünk el például egy kisebbségi nyelven működő műszaki akadémiát Magyarországon – ha már Orbán Viktor is a képzeletünket akarta beindítani. Nos, ez Finnországban nem teória, hanem a valóság.)

Minthogy legalább öt (plusz egy) akadémia van Finnországban, létezik egy koordináló szervezetük is, a Finn Tudományos Akadémiák (Suomen Tiedeakatemiat, STA) néven. Ez az angolra akadémiai tanácsnak fordított szervezet négy, eddig nem említett, de tényleges akadémiát fog össze, a kormányszervként működő Suomen Akatemia nincs köztük. Az STA vezetőségét a tagszervezetek választják, tehát nem a kormány szól bele – ez tekinthető egyébként a finn tudományos élet nemzetközi képviselőjének, ez a tanács képviseli a finn akadémiákat számos nemzetközi szervezetben is.

Hogyan is néz ki valójában a Finn Akadémia? 

Érdemes a fentieket kiegészíteni a következőkkel: a Finn Akadémia (Suomen Akatemia, angolul Academy of Finland) valójában kormányzati ügynökség, amely tudományos kutatások számára pályázati keretben nyújt pénzügyi támogatást, szakvéleményt ad tudományos és tudománypolitikai kérdésekben, és általában a tudomány, illetve a kutatás érdekeit védi és képviseli. Kiemelt szerepe van a finn kutatások nemzetközi kapcsolatainak kiépítésében, illetékessége pedig a tudomány minden területére és ágára kiterjed. Ez az akadémia valóban a finn Oktatási, Tudományos és Kulturális Minisztérium részeként működik. Ez valójában a magyar NKFIH vagy a brit research council-eket egyesítő UK Research and Innovation szervezet finn megfelelője. Az MTA-val való összevetése ezért téves.

Ugyanakkor fontos elmondani, hogy bár irányító testületét a kormány nevezi ki, annak minden tagja egyetemi professzor, és az irányító testület saját hatáskörben több albizottságot állít fel, hogy azok független testületként hozzanak döntéseket a támogatásokról. Emellett három tudományos tanács is döntéseket hoz a támogatásokról, amelyek tagjait széles körű konzultáció után a miniszter nevezi ki. A finn kormány ugyan előírhat kutatási prioritásokat, a döntéseket azonban a Finn Akadémia kormányzati beavatkozás nélkül, független szervezetként hozza meg. (A finn kormány által meghatározott prioritások között többnyire innovációs és technológiai, illetve természet- és élettudományi területek állnak, a finn őstörténet ugyanakkor szemben a magyar kormány tudománypolitikájával nem tartozik a kiemelt területek közé.)

2019-ben 458 millió euró (kb. 150 milliárd forint) sorsáról hozott döntést a Finn Akadémia. Ebből 70 millió euró (22 milliárd forint, tehát 5 milliárd forinttal magasabb összeg, mint az MTA intézeteinek éves költségvetési támogatása) a finn állami szerencsejáték-társaságtól származik.

Emellett, ahogyan a 24.hu cikke is írja, létezik klasszikus értelemben vett akadémia, vagyis tudós társaság Finnországban is van. Ilyen például az 1908-ban alapított Finn Tudományos és Bölcsészeti Akadémia (Finnish Academy of Science and Letters (Finn neve: Suomalainen Tiedeakatemia; latin neve: Academia Scientiarum Fennica). Ez tulajdonképpen a magyar MTA-nak felel meg, tagjait maga választja (jelenleg 328 állandó, a továbbra is teljes jogú 65 év feletti tagokkal együtt pedig több mint 700 finn tagja és 180 külsős tagja van), osztályai vannak, publikációs tevékenységet folytat, rendelkezik ifjúsági kiválósági tagozattal, kutatásokat támogat (főleg fiatalokat évi 2 millió euró értékben), de nincsenek kutatóintézetei, ahogyan szeptembertől az MTA-nak sem…

Létezik ezen kívül az 1838-ban alapított, svéd nyelvű Finn Akadémiai Társaság (The Finnish Society of Sciences and Letters), amelynek 118 (a 67 év feletti teljes jogú tagokkal együtt 263) finn és 116 külföldi, illetve 9 tiszteletbeli, tehát összesen 388 tagja van. A négy tudományos osztállyal rendelkező intézmény szerepe a fentiéhez hasonló, főleg támogatásokról dönt, amelyek összege 2019-ben kb. 225 ezer eurót tett ki.

A 24.hu cikkében említett Finn Akadémiák Tanácsának négy tagja van. A fentiekben leírt két akadémia mellett tagja még a Finn Technológiai Akadémia (The Finnish Academy of Technology) és a Finnországi Svéd Mérnöktudományi Akadémia (Swedish Academy of Engineering Sciences in Finland), amelyek szintén hasonló feladatot látnak el.

A magyar és a finn szervezeti felépítés között a legnagyobb különbség az, hogy a finn akadémiáknak nincs kutatóintézeti hálózatuk. A kutatás az autonóm egyetemeken folyik, eredményébe pedig senki nem szól bele. Feltételezni lehetne ugyan, hogy a magyar kormány éppen ezt kívánja elérni, vagyis az egyetemekre helyezné át a kutatások súlypontját, de egyrészt ilyesmit a kormány világosan nem jelentett ki, másrészt a magyar egyetemi rendszer egyik legsúlyosabb problémája az alulfinanszírozottság. Hiába kerülnének át a kutatások az egyetemekre, azok jelenleg nincsenek olyan állapotban, hogy kutatóintézeteket irányítsanak. A jelenlegi magyar rendszer adottságai miatt tehát nincs értelme eltérő típusú kutatási rendszerre hivatkozni, az átszervezést pedig meg kellene indokolni, és több évet kellene az átállásra szánni.

A „fék nélküli bicikli” esete 

A fentiekből látszik, hogy a kormányzati példa ismét sántít, Orbán Viktor és kormányzata tudatosan torzított információkat közölt egy európai ország akadémiai életéről, hogy ezzel a saját, sokak által kritizált gyakorlatát igazolja. Hasonló ez a magyarázata a „fék nélküli bicikli” esetéhez, amely a kétféle elemet ötvözi:  Európában vannak olyan országok, ahol nincs első fék a bicikliken, míg más országokban hátsó fékek nincsenek. Részleteiben ugyan igaz, de rendszerszinten hazug ez a beállítás, hiszen minden európai biciklin van valamilyen fék. Az Orbán-kormány tehát ismét csúsztatással akarja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.

Egy dologban ugyanakkor mindenképpen egyetérthetünk az origo.hu cikkében elhangzottakkal.

„A tudományos autonómia abban nyilvánul meg, hogy a politikának a kutatás eredményeibe nincs beleszólása.” Ez Magyarországon már most sem adott. A kormány saját ideológiai és identitáspolitikai céljai szolgálatában kutatóintézeteket alapít, másrészt pedig tudományos kérdésekben, például a magyarság és a magyar nyelv eredete tekintetében véleményt nyilvánít, annak ellenére, hogy az Alaptörvény értelmében a tudományos igazság kérdésében csak a tudomány képviselőinek van joga véleményt mondani.

Valóban nem az számít, hogy kinél van a kasszakulcs, hanem az, hogy hogyan él vele. A magyar kormány eddig visszaélt a hatalmával, a pénzügyek feletti ellenőrzési pozíciójával zsarolta például az MTA vezetését. Finnországban ilyesmire eddig nem volt példa… Másrészt pedig, noha egyes pénzalapok más országokban is kormányzati ellenőrzés alatt állnak, a támogatási rendszer, mint például a finn, továbbra is plurális, ami a magyarról már nem mondható el. A pénzügyi források diverzitása garantálja, hogy előbb vagy utóbb minden arra érdemes kutatás kaphat támogatást. Egy teljesen központosított rendszerben erre nagyon kicsi az esély.

További linkek a témában:
http://abouthungary.hu/blog/i-bet-you-didnt-know-this-about-finland/

http://www.helsinkitimes.fi/columns/columns/viewpoint/16602-finland-the-new-enemy-of-hungary.html

https://orulunkvincent.blog.hu/2019/07/27/orban_eppen_most_hazudott_egyet_a_finn_akademiarol_aprosagposzt#c37481750

http://abouthungary.hu/speeches-and-remarks/prime-minister-viktor-orbans-speech-at-the-30th-balvanyos-summer-open-university-and-student-camp/

[1] Mivel a poszt elérhetetlen, és a google archívumban is csak egy kis ideig volt elérhető, teljes szövegét itt közöljük:

Finnországban a kormány irányítása alatt működik a Tudományos Akadémia Origo 2019.07.19. 09:32

Finnországban a Tudományos Akadémiát a kormány irányítja a Tudományos és a Kulturális Minisztérium által. Az intézmény vezetőjét pedig közvetlenül a köztársasági elnök nevezi ki. Ennek ellenére Helsinki értelmisége és Brüsszel még sem fogalmaznak meg kritikát, az Akadémia függetlenségét pedig magától értetődőnek veszik.

A Finn Tudományos Akadémia közvetlenül az Tudományos és Kulturális Minisztérium irányítása alatt áll. Az Akadémia vezető testületét a mindenkori államfő (jelenleg Sauli Niinistö) által kinevezett elnökön kívül 5-7 fő alkotja, akiket a kormányzat nevez ki 3 évre.

Képzeljük csak el, hogy milyen hisztéria lenne, ha  Finnországhoz hasonlóan a köztársasági elnök, tehát Áder János nevezné ki a Magyar Tudományos Akadémia (MAT) vezetőségét, és nem az intézmény választaná meg őket.

Ez a helyzet bizonyára Brüsszel tetszését sem nyerné el, és akkor most nagyon finoman fogalmaztunk. Finnországban továbbá a kormány jelöli ki a támogatásokat megítélő bizottságok tagjait is. Megemlítendő, hogy mindezidáig nem fogalmazódtak meg kritikák a Finn Tudományos Akadémia esetleges elfogultságával kapcsolatosan. Ugyanez persze nem mondható el az MTA átalakítása körüli – mesterségesen szított – politikai hisztériakeltés kapcsán. Az átalakításnak köszönhetően azonban az MTA is közelebb kerül majd a finn – és ezáltal a legtöbb nyugati – rendszerhez, hiszen a világ vezető államaiban nem az Akadémia irányítja a kutatóintézeti hálózatokat, hanem a kormányzat. Ennek köszönhetően végre megsemmisül a magyar adófizetők pénzét évtizedek óta sokszor eltékozló, a kommunista időkből itt ragadt MTA-struktúra.

Finnországban a kormány világosan meghatározott szempontok mentén ad pénzt a kutatásokra. A mindenkori finn kormány számára a társadalmi hasznosság, az adófizetői eurók felelősségteljes felhasználása az elsődleges. Határozottan nem igaz az a balliberális érvelés, hogy a kormány csorbítja a kutatók jogait, ha nem ők mondják meg, mit kutathatnak az állam és az adófizetők pénzéből.

Ez ugyanis – ahogy a finn példa (is) mutatja – a tudományos autonómia teljes félreértése. A magyar kormánynak a jövőben – a mostani finn gyakorlathoz hasonlóan – ki kell jelölni a társadalmi feladatokat és a kutatási irányokat, amelyekkel foglalkozni érdemes, majd a szükséges forrást rendelkezésre bocsátania. A tudományos autonómia abban nyilvánul meg, hogy a politikának a kutatás eredményeibe nincs beleszólása. Ezt az elvet pedig tiszteletben tartják, mind Finnországban, mind Magyarországon.

 

Helyzetkép a műemlékügyről

Az alábbiakban egy műemlékekkel foglalkozó szakember, Rácz Miklós összefoglalását közöljük a jelenlegi hazai műemléki helyzetről és ennek össztársadalmi következményeiről. Az összefoglalás rámutat arra, milyen károkkal jár a jól működő intézményrendszer felszámolása egyebek mellett a tudásátadás szempontjából. Azt gondoljuk, az alábbi áttekintés az Akadémia kutatóhálózatának megszüntetése felől nézve is tanulságokkal szolgál.

Az írás első része a magyarországi műemlékügyben 2010 óta bevezetett változásokat regisztrálja. A helyzet tragikus volta különösképpen megmutatkozik, ha azt a közép-európai állami műemléki intézmények jelenlegi helyzetével vetjük össze. Írása második felében a megtörtént változások következményeit veszi számba a szerző, rámutatva egyúttal azok távlati, több generációt érintő kárára.

 Akadémiai Dolgozók Fóruma

 

Bevezetés

A műemlékek, történeti épületek megőrzésének, fennmaradásának törvényi, intézményes elősegítése talán sokak számára mellékes kérdésnek számít. Akit a lakóhelye közelében levő régi épületek jelenléte, állapota, megőrzése vagy pusztulása nem érint személyesen, és nem gondolja azt, hogy ezen a téren az államnak helyi lehetőségek szintjét meghaladó feladatai lennének, illetve itthoni és külföldi utazásai során mellékes számára a régi épületek, műemlékek közelsége, ne is olvasson tovább.

Kétrészes írásomban a magyarországi műemléki intézményrendszer helyzetét mutatom be néhány környező országgal – Ausztria és a visegrádi négyek többi országa – való összevetésben. Írásommal szeretnék párbeszédet kezdeményezni, fontosnak és hasznosnak tartanám, ha a témával kapcsolatban – az írásom első felében bemutatott helyzetkép alapján, akár annak kiegészítésével – más szakemberek is kifejtenék álláspontjukat.

Úgy gondolom, hogy hasonló helyzetben levő intézmények esetén mind a normális működés feltételeinek nyilvános, állandó kommunikációjáról való lemondás, elhallgatás, mind a kormányzat által előállított állandó válsághelyzetben az általuk leosztott (ellenség)szerep felvállalása, a dramaturgia ilyen módon való követése tévutat jelent.

A reális működési feltételek állandó, józan kommunikációjának olyan fórumait szükséges kialakítani, megtalálni, fenntartani, amelyek a társadalom, a hazai és nemzetközi nyilvánosság minél szélesebb köreit érik el. A kezdet nehézségei után ezek az új kommunikációs formák várhatóan egyre több sikerrel lesznek működtethetők.

 

I. A műemlékek intézményrendszere 2010 óta Magyarországon és néhány környező országban

Az államigazgatáson belül a kulturális örökség területe ezen a néven 2000 óta létezik, három fő ága a régészeti lelőhelyek, műemlékek és védett műtárgyak ügyeivel foglalkozik.

A műemlékeket érintő hatósági feladatok fő elemei a nyilvántartás és engedélyezés (sok esetben állami-közösségi támogatásból megvalósuló beavatkozások tartalmára, részleteire vonatkozóan).

A hatósági feladatok megfelelő színvonalú ellátásához elengedhetetlen és azokhoz szorosan kapcsolódó feladatok a műemlékekre vonatkozó szakmai-tudományos gyűjtemények, adattárak fenntartása, kezelése és hozzáférhetővé tétele, az újabb védések tudományos és szakmai hátterének biztosítása, ezek elvégzése, műszaki szaktanácsadás, az alapkutatások, a nyilvánossággal való kapcsolattartás, publikációk (így műemléki adattárak, újabb kutatási eredmények) közzététele.

Az alábbiakban szűkebben a műemlékügy intézményi hátterének 2010 utáni magyarországi és néhány környező országbeli helyzetét kívánom áttekinteni fő vonalakban. Az állami tulajdonú műemlékek fenntartása és kezelése nem kapcsolódik a hatósági feladatok köréhez, hanem attól elkülönül, ezt a területet itt nem érintem.

A szakterület bemutatása során megemlítem a meghatározó szakmai irányítói tisztségeket betöltő szereplőket.

Magyarország

A műemlékekre vonatkozó elsőfokú hatósági engedélyezést a regionális irodák intézték, amelyhez a központ szakmai hátteret nyújtott tudományos gyűjteményeivel, speciális szaktudású munkatársaival, emellett folyóiratot, belső hírlevelet és évkönyvet adott ki, kapcsolatot tartott külföldi és nemzetközi műemlékvédelmi, örökségi szervezetekkel és a nyilvánossággal, ide tartoztak a világörökségi ügyek. A hivatal elnökei általában szakirányú végzettséggel (építész, régész, művészettörténész, történész) rendelkező szakemberek voltak. A hivatal a Nemzeti Erőforrások Minisztériuma alá tartozott. A hivatal elnöki tisztét a 2010-es kormányváltás óta Tamási Judit, korábban a hivatalon belül vezető pozíciókban dolgozó, műemlékekkel foglalkozó kutató, régész töltötte be.

A Kulturális Örökségvédelmi Hivatalról 2011 elejével leválasztották a regionális irodákat, és azokat az ekkor felállított kormányhivatalokhoz csatolták. A megyei kormányhivatalok ún. szakigazgatási szerveiként a volt regionális irodák helyett Kulturális Örökségvédelmi Irodák jöttek létre. A műemléki részlegeken dolgozó tisztviselők munkáltatója a kormányhivatalokat vezető kormánymegbízott lett, szakmai felügyeletüket a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) látta el.

A megmaradt KÖH a kormányhivatali örökségvédelmi irodákkal állandó, szabályozott együttműködési kapcsolatba került, ami azt jelentette, hogy bizonyos ügyekben az örökségvédelmi iroda kötelezően megkérte a KÖH szakvéleményét.

A hivatal elnöke, Tamási Judit 2012 nyarán lemondott tisztségéről a régészeti és műemléki feladatellátást érintő ekkor elfogadott jogszabályváltozások kapcsán, utódja Cselovszki Zoltán építészmérnök, a hivatal korábbi, 1999–2002 közötti elnöke lett.

A szakág felelős irányítója a kormányzaton belül ekkor L. Simon László kultúráért felelős államtitkár volt.

2012 szeptemberében a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal megszűnt, részlegeit különböző intézményekhez csatolták.

A kulturális örökség szakterületét a szakemberek egy részével a Nemzeti Erőforrások Minisztériumától a Belügyminisztériumhoz sorolták át, a Területrendezési, Építésügyi és Örökségvédelmi Helyettes Államtitkárság részeként. A helyettes államtitkárság hatásköre lett a kormányhivatali részlegek szakmai munkájának koordinációja, jogszabályok előkészítése.

A tudományos munkatársak legnagyobb csoportja, amelynek feladata a gyűjtemények gondozásán kívül minden korábbi feladat elvégzése (nyilvántartás, tudományos tevékenység, adatszolgáltatás, védések, törlések előkészítése stb.) és a megyei kormányhivatalok felé való kötelező adatszolgáltatás volt, Budapest Főváros Kormányhivatalának országos hatáskörű Örökségvédelmi Irodájába került.

A szakmai munka alapját képező tudományos gyűjtemények ugyanakkor a Műemlékek Nemzeti Gondnokságával egyesítve az ekkor létrehozott Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központhoz kerültek, és így a Nemzeti Erőforrások Minisztériumánál maradtak.

A megyei kormányhivatalok örökségvédelmi irodáit 2013 januárjától áthelyezték a megyeszékhelyekhez tartozó járások járási kormányhivatalaiba, ahol továbbra is megyei hatáskört látnak el, munkáltatójuk a járási hivatalvezető. Az irodákat beolvasztották az ekkor létrehozott Építészeti és Örökségvédelmi Osztályokba (ezek vezetői jogász vagy építész végzettségű tisztviselők).

A hatóságnak valamennyi konkrét ügyben adatot szolgáltató szakmai részleget 2013 nyarán az előző évben a Belügyminisztérium szakmai háttérintézményeként létrehozott Lechner Lajos Tudásközponthoz helyezték át. Ezzel egyidejűleg felülírták az együttműködési rendszert, amely szerint a megyei kormányhivatalok minden ügyben kötelezően szakvéleményt kértek a központi szakmai részlegtől, a központi részlegtől kért szakvélemény nem norma, csak lehetőség lett az örökségvédelmi irodák részére.

A teljes szakterületet 2014-ben a Belügyminisztérium kapcsolódó háttérintézményeivel, így a Lechner Lajos Tudásközponttal a Belügyminisztériumtól a Miniszterelnökséghez helyezték át.

Az év második felében a Lechner Központ országos hatáskörű hatósági műemléki részlegét egyesítették a Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központtal, amelyet ekkor átneveztek Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központtá, amely fennállt 2016 év végéig.

Az új intézmény vezetője Sághi Attila, műemléki kivitelezések terén tapasztalt építőmérnök lett. 2015. január 1-jével az intézménybe olvasztották a régészeti projektekkel és műemlékek helyszíni kutatásával foglalkozó, a Magyar Nemzeti Múzeumhoz tartozó Nemzeti Örökségvédelmi Központot. Sághi Attila elnököt szakmai hiányosságokra hivatkozva már 2015 júniusában leváltották, utódja Sárváry István közgazdász végzettségű politikus, addigi helyettes államtitkár, korábban két állami nagyberuházás, a Vigadó és a Várkert Bazár felújításának miniszteri biztosa lett.

2015 nyarán és őszén a volt KÖH Táncsics Mihály utcai székházát nagyrészt kiürítették. Ekkor bezárták a tudományos gyűjteményeket, de kiköltöztetésükre nem került sor. Döntés született az épület más célú kormányzati hasznosításáról, amelyre azóta nem került sor.

2015-ben az intézmény több sokéves tapasztalattal rendelkező és az intézményen belül elismert szakmai középvezetőjét közös megegyezéssel elbocsátották állásából.

Ugyanebben az évben a megyei kormányhivatalok építésügyi és örökségvédelmi osztályait áthelyezték a megyeszékhelyekhez tartozó járások járási kormányhivatalaiba, ahol továbbra is megyei hatáskört látnak el, munkáltatójuk a járási hivatalvezető.

2016 nyarán L. Simon László államtitkárt, majd Sárváry István elnököt leváltották pozícióikból, és bejelentették a Forster Központ az év végével történő megszűnését, a hátralevő időszakra a megbízott elnöki tisztséget Ritoók Pál művészettörténész, majd Varga István építész, műemlékvédelmi szakmérnök töltötte be.

Az Örökségvédelemért Felelős Helyettes Államtitkárság vezetője Puskás Imre, majd Latorcai Csaba lett.

Az év őszén a központ kezelésében levő műemlék ingatlanállományt és a régészeti projekteket a Budavári Ingatlanfejlesztő és Ingatlanhasznosító Nonprofit Kft. vette át.

2017. január 1-jével a megszűnt Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ műemlékvédelemmel foglalkozó szakmai részlegei a továbbra is folyamatosan bezárt tudományos gyűjteményekkel a Miniszterelnökséghez kerültek.

2018 elején létrehozták a Magyar Művészeti Akadémiához tartozó Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ nevű intézményt, melynek vezetője Varga Mariann, 2018 végétől Kőszegi Géza lett, mindketten az örökségvédelemben korábban nem dolgozó jogászok. Az intézmény az örökségvédelem hatósági intézményrendszerével (nyilvántartás, védési ügyek, engedélyezés) nincs kapcsolatban.

2018. október végén a Miniszterelnökség Örökségvédelmi Ügyekért Felelős Helyettes Államtitkársága két főosztályán dolgozók többségének munkaviszonyát év végi hatállyal, előzetes értesítés nélkül megszüntették. 2019 elején megszűnt az Örökségvédelemért Felelős Helyettes Államtitkárság, addigi vezetője, Latorcai Csaba más kormányzati pozícióba került.

Ezzel együtt a megszűnt Örökségvédelmi Főosztály feladatai 2019 elejétől az Építésügyi és Építészeti Helyettes Államtitkársághoz kerültek (vezetője: Füleky Zsolt), amelyen belül az Építészeti Főosztály és a Műtárgyvédelmi és Régészeti Főosztály foglalkozik az örökséggel. Az Építészeti Főosztály jogász végzettségű szakember által vezetett Műemlékvédelmi Osztályán körülbelül 10 fő dolgozik.

2018 végén az állami tulajdonú műemlékek egy részét kezelő és régészeti projektekkel foglakozó Budavári Ingatlanfejlesztő és Ingatlanhasznosító Nonprofit Kft. Várkapitányság Zrt.-vé alakult át. Itt 2019 elején létrehozták a Világörökségi Irodát, amely a magyarországi világörökségi területek ügyeiért felelős.

Ausztria

 A műemlékvédelem az örökségvédelem más területeivel együtt a jogfolytonosan 1850 óta létező, ezen a néven 1945 óta működő Szövetségi Műemléki Hivatal (Bundesdenkmalamt Federal Monuments Authority Austria) hatáskörébe tartozik. A hivatal központjában tudományos gyűjtemények, kutatási, nyilvántartási, védési részlegek működnek, évkönyvet, folyóiratot és szakmai könyvsorozatokat jelentet meg, honlapot működtet, hozzá tartoznak a nemzetközi és világörökségi ügyek. A hivatalra többek között évi védési norma vonatkozik, amely előírja, hogy az adott évben hány épület (általában néhány százas nagyságrendű tétel) védetté nyilvánítását kell elvégeznie, a műemlékek körének az idő haladtával állandó és szükségszerű bővülését az örökségfogalomból eredően a szakmai feladatellátás értelemszerű részének tekintik.

A hivatal tartományi részlegeit tapasztalt szakemberek vezetik. Ezek a részlegek foglalkoznak a műemlékekre vonatkozó engedélyezési ügyekkel, amiben a központi részleg szakmai támogatást nyújt.

A hivatalnak 2014-ben körülbelül 180 dolgozója volt.

A hivatal vezetője 2008–2018 között Barbara Neubauer művészettörténész volt, őt 2018 őszén Erika Pieler jogász-régész, majd 2019 tavaszától Christoph Bazil, örökséggel foglalkozó jogász váltotta, mellettük a szakmai igazgatói tisztséget Bernd Euler-Rolle művészettörténész tölti be.

Csehország

A kulturális örökség intézménye a Kulturális Minisztériumhoz tartozó Nemzeti Műemléki Intézet (Národní Památkovy ÚstavNational Heritage Institute)

A hivatal a prágai központon kívül 13 regionális irodával rendelkezik. A műemlékek hatósági feladatai mellett kutatást, szaktanácsadást, szolgáltatást végez, és hozzá tartozik több mint száz állami tulajdonú vár, kastély és egyéb műemlék kezelése és fenntartása, a nemzetközi és világörökségi ügyek. A szakmai részlegek közé négy módszertani központ is tartozik az ország négy pontján: ezek szakterülete az ipari örökség (Ostrava), kertkultúra (Kroměřiž), modern építészet (Brno), illetve a szakképzés (Telč). Több regionális iroda saját nyilvános szakkönyvtárat és műemléki adattárat is működtet.

Az intézmény aktív szakmai publikációs tevékenységet végez, így megemlítendők a színvonalas szakmai módszertani kiadványok, topográfiák. A kiadványok többsége PDF formátumban szabadon elérhető, vagy nyomtatott változatban megrendelhető a hivatal honlapján.

Az intézet vezetője 2008 óta Naděžda Goryczková építész. A hivatalnak honlapja szerint 2019 nyarán 2245 dolgozója van.

Szlovákia

 A kulturális örökség intézménye a Kulturális Minisztérium alá tartozó, mai nevén 2002 óta működő Műemléki Hivatal (Pamiatkový Úrad Slovenskej RepublikyMonuments Board of the Slovak Republic ). A hivatal központi tudományos, nyilvántartási és védési részlegekkel, gyűjteményekkel rendelkezik, folyóiratot, évkönyvet és szakkönyveket ad ki, felelős a világörökségi ügyekért. A hivatal vezetője 2002 óta Katarina Kosová művészettörténész.

A műemlékekkel és régészeti lelőhelyekkel kapcsolatos ügyintézést a hivatal regionális irodái intézik, ezek székhelye Pozsony, Trencsén, Nyitra, Zsolna, Besztercebánya, Eperjes és Kassa. Néhány régióban a központon kívül egy vagy több helyi iroda is működik, így például Révkomáromban, Losoncon, Turócszentmártonban és Rozsnyón. A regionális irodák vezetői építész, művészettörténész, illetve régész szakemberek. A hivatali dolgozók munkáltatója a hivatal igazgatója.

Lengyelország

A kulturális örökségért az 1962-ben alapított, mai nevét 2007 óta viselő Kulturális Örökség Nemzeti Intézete (Narodowy Instytut DziedzictwaNational Heritage Board of Poland) felelős. Az intézet tizenhét regionális irodával rendelkezik az ország egész területén.

A központi intézet vezeti a műemlékek nyilvántartását, gyűjti az állapotukra vonatkozó adatokat, tudományos adattárakat tart fenn. A hivatal szakértői kutatásokat végeznek, helyreállítási irányelveket dolgoznak ki és tesznek közzé, előkészítik a védetté nyilvánításokat és revíziókat, foglalkoznak a világörökségi és nemzetközi ügyekkel. A hivatal folyóiratot, évkönyvet és hírlevelet, továbbá szakmai könyvsorozatokat ad ki.

Az intézet vezetője Bartosz Skaldawski műemlékekkel foglalkozó régész. Honlapja szerint az intézet (NID) „több mint ötven éve a lengyel kulturális örökség márkajele Lengyelországban és a világban”.

 

II. Következmények és helyzetértékelés

Írásom első részében Magyarország és néhány környező ország – a visegrádi négyek többi országa és Ausztria – műemléki intézményrendszerének helyzetét mutattam be.

A második részben a bemutatott helyzet értelmezésére, magyarázatára teszek kísérletet.

A műemlékfogalom és eszmeisége – a pozitív kulcsüzenet

A műemlékfogalom pozitív üzenete úgy fogalmazható meg, hogy az épített környezet és épített örökség, mint a múlt teljes tárgyi hagyatékának része, teljességében a kultúránk hordozója, egyéni és közösségi életutaink kísérője, kisebb és nagyobb közösségek, családok, egyének és alkotók életének, műszaki tudásának, művészeti igényeinek eredeti tanúja. A teljesség, a műemlékfogalom nagyon fontos vonása azt jelenti, hogy az emlékek, kapcsolódások a társadalom, a közösség minden tagját érintik, ugyanakkor mindenki kifejezheti, megélheti az épített örökséghez való kapcsolódást a saját módján, és ez történeti korszaktól, épületfajtától függetlenül az épített örökség és környezet egészén belül a kapcsolódás és emlékként való meghatározás lehetőségét foglalja magába. Ez az üzenet úgy formálódik gyakorlattá, hogy az állam, a közösség egy intézmény(rendszer) által az épített örökség egészére mindenki – minél többek – számára fenntartja és rendelkezésére bocsátja a megőrzés és megismerés intézményi eszközrendszerét.

A megőrzés és megismerés lehetősége kiterjed a már kiválasztott és kijelölt emlékek körére, ugyanakkor teljes mértékben nyitottnak kell lennie újabb emlékek e körbe való bekerülésére – a társadalom bármely szereplője kezdeményezésére és az emlékek bármely köréből.

A pozitív üzenet része, hogy a megismerés eredendően meg nem szakadó folyamat, amely mindenki számára a kapcsolódás lehetőségét jelenti. Ez a kapcsolódás a jóllét és a közjó része, és a megőrzés lehetősége által erősödik meg.

A műemlékfogalom és eszmeisége tehát olyan vívmány, amelynek köztudottan igen fontos szerepe van a pozitív társadalmi közérzet kialakításában, az életminőség jobbá tételében és fenntartásában.

A Svájcban kiadott műemléki alapelvek bevezetője az emberi emlékezet jelentőségével indul: az emlékezés emberi alapszükséglet, amely lényegi módon támaszkodik helyekre és tárgyakra. Ezt követően egyenesen úgy fogalmaz, hogy az embernek joga van az emlékezet anyagi, tárgyi hordozóihoz, és azoknak a közösség által való fenntartásához.

A fogalomhasználat sajátosan magyar problémái

A terület jó néhány további kérdését nem tudjuk itt kibontani, de említeni kell a műemlék és (kulturális) örökség közötti különbségtétel, illetve  a magyar szóhasználatban specifikusan rögzült „műemlékvédelem”, „örökségvédelem” fogalmak problémáját.

A „kulturális örökség” kultúrpolitikai kifejezése hangzatos, de – amint már többen rámutattak – túl tág volta miatt kevéssé alkalmas annak érthető megjelölésére, amire használatos, vagyis szűkebben a tárgyi emlékekre. Bevezetése sokak szerint káros hatást váltott ki, hatott a műemlékfogalom eróziójára, kevéssé felismerhetővé téve annak tárgyait.

Fontos rámutatni arra is, hogy a magyar szóhasználat sajátossága, a műemlékvédelem és örökségvédelem fogalmak állandó összekapcsolása speciális magyar problémát jelent. A műemlékekkel, az épített örökséggel való foglalkozás mint állami-közösségi feladatkör messze nemcsak védelmet jelent, hanem komplex, sokoldalú tevékenységet. Az intézmények, jogszabályok, programok nevében ezt más nyelvekben nem is szűkítik így be. Bizonyos, hogy a „műemlékvédelem”, „örökségvédelem” kifejezések állandósulása ártott a magyar közgondolkodásban a műemlékfogalom és a szakterület megítélésének. Az „örökség” helyett bizonyosan előnyben részesítendő a specifikusabb műemlék kifejezés, és az egyoldalú „-védelem”, „-védelmi” utótagok mellőzésével a műemléki, műemlékügy, gondozás, fenntartás kifejezések gyakoribb használatára van szükség.

A törvény szerinti műemléki feladatellátás Magyarországon és a környező országokban – összevetés

A magyarországi intézményrendszert és törvény szerinti feladatellátást a bemutatott közép-európai államokéval – és az itt nem tárgyalt nyugat-európai országokéval – összehasonlítva nyilvánvaló, hogy 2011 óta alapvető és mély választóvonal alakult ki mindezen országok és Magyarország között. A környező országokban az örökségi-műemléki intézményrendszert a tapasztalható működés terén is az alábbiak jellemzik:

– stabilitás

– egység

– a szakmaiság szükséges elemeinek megléte

– felismerhető, állandó arculat

– pozitív, konstruktív intézményi kommunikáció.

Ezek a meghatározások röviden kifejtve a következőket jelentik:

stabilitás: az intézmények, azok neve, államigazgatási helye, felépítése, működési módja lényegében évtizedes távlatban változatlan, a vezetői helyek stabilak, így intézményes és személyi folytonosság jellemző rájuk

egység: a műemlékek aktuális ügyeinek intézése, a tulajdonosokkal való kapcsolattartás, valamint a műemlékekre vonatkozó tudás, információ infrastrukturális és személyi háttere egyetlen intézményen belül található, a szakmai vezető valamennyi szakmai munkatárs felettese

a szakmaiság szükséges elemeinek megléte: azok az egymás melletti elemek, amelyek a feladatellátás különböző területeihez szükségesek, egyazon intézményen belül rendelkezésre állnak, így elsősorban kutatási kapacitás, adattárak és gyűjtemények, tudományos és szakértői műhelyek, valamint publikációs fórumok

felismerhető, állandó arculat: az intézményeknek nemcsak a neve, hanem publikációi, székhelye, honlapja is hosszú távon azonosíthatók a társadalom és az érintettek számára

pozitív, konstruktív intézményi kommunikáció: a műemlékügy ilyen módon való, törvény szerinti feladatellátásához, az épületek országos szintű védelméhez, annak eszközeihez az intézmény és az állam részéről a törvény szellemét közvetítő és képviselő állandó, pozitív és konstruktív kommunikáció kapcsolódik, azaz hitelesen közvetíti a műemlékügyi tevékenység közhasznúságát, előnyeit, értelmét.

Magyarországon, mint tanulmányom első felében bemutattam, ma ezek a jellemzők mind hiányoznak, és nagyrészt az elmúlt évtized folyamán tűntek el.

2010-től kezdve Magyarországon a regionális, megyei hatósági munka a szakértői háttérrel, a központi intézmény pedig a mindennapos feladatokkal való kapcsolat megszakadása miatt vesztette el létének, működésének alapját, a szakemberek körei pedig végletesen kiszolgáltatottá váltak.

A központi intézményt feladatellátása és intézményi léte szempontjából már 2012-ben feleslegesnek kiáltották ki, és feladatköreit azóta folyton változó elnevezésekkel egyre apróbb morzsákra darabolják szét, a helyi hatósági ügyintézés pedig elvesztette szakmai hátterét.

Az elmúlt évek változásai során az egykori állami intézmények szakemberei szétszóródtak, a szakmai közösségek felbomlottak, a szakmai utánpótlás  megszakadt, a folytonossággal együtt, amit a tapasztalatok átadása jelentene.

A legtöbben nagy állami beruházások keretében dolgoznak, lényegében megszűntek az alapkutatások, a hatósági munkában nagy minőségi visszaesést jelent a szakmai háttér hiánya, a kapcsolattartás publikációs fórumai többnyire évek óta szünetelnek. Teljes mértékben megszűnt az alapkutatások mellett a nemzetközi kapcsolattartás, az ismeretterjesztés, a módszertani fejlesztés. A helyzetre jellemző, hogy például az Europa Nostra európai műemléki szervezet az (elsősorban épített) örökség társadalmi, gazdasági, környezeti kulturális hatásairól szóló 2015-ös kiadványának magyar kiadása (A kulturális örökség számít Európának) azt felvállaló állami intézmény hiányában e sorok írójának önkéntes munkában elkészített fordításában jelent meg.

A nagy, koncentrált felújítások természetesen helyénvalók lennének, ha nem irreálisan erőltetik azokat, és ha nem az általános feladatellátást helyettesítik, ahogyan ez jelenleg történik.

A néhány éve műemlékfelújításokra bevezetett társaságiadó-kedvezmény nem nyújt segítséget például olyanoknak, akik alkalmazottként jól keresnek vagy tőkével rendelkeznek, de egy nagy, leromlott állapotú vidéki kúria felújítása meghaladná anyagi erejüket. A népi építészeti emlékekre kiírt pályázat újabb ütemei jelenleg kihasználatlanok, miközben  a valóban értékes népi épített örökség nagy hányada a helyben elérhető szakmai háttér hiányában nem áll védettség alatt, és nem menthető meg a program segítségével.

A mai magyarországi helyzet

A helyzet értékelésében nem kerülhető el az a megállapítás, hogy a „köz” fogalma ma Magyarországon alapvető és mély válságban van, ennek elemzése és megoldása messze túlmutat ennek az írásnak a keretein. Bár a válság nyilvánvalóan történelmi előzményekre nyúlik vissza, nem 2010-ben kezdődött, az erős intézmények hiánya e válság meghatározó része, annak elmélyítésében nagy szerepet játszik. A válság egyik, a fogalmak terén erőteljes kifejeződése a köztisztviselő fogalom eltűnése, a szerep alapvető átalakulása, és a kormánytisztviselő fogalmának bevezetése.

A köz fogalmának válsághelyzete történelmi léptékben állítja kihívás elé a közt szolgálni kívánó kortársakat, olyan helyzetek adódnak sorra, és kell ezekben hangot találni, véleményt formálni, amelyek hiányoznak az eddigi történelmi tapasztalatokból. Olyan helyzetek ezek, amelyekben a közjó, a köz felfogható érdeke elválik az állam és kormányzat céljaitól és szándékaitól. Legtöbbünk számára nincs erre vonatkozóan használható történelmi fogódzó és tapasztalat, e sorok írója számára sem, akinek – sokakhoz hasonlóan – felmenői több generáción keresztül értelmiségiként a közt szolgálták.

A fejlemények azt mutatják, hogy egy-egy személy és a mögöttük álló néhány tanácsadó nem töltheti be az intézmények szerepét, nem tudja fenntartani a műemlékfogalom eszmeiségét, így az intézmények döntő átalakításait vehemensen képviselő és levezénylő, az írásom első részében említett politikusokat, helyettes államtitkárokat és államtitkárokat nem találjuk azóta a műemlékfogalom termékeny párbeszédet folytató teoretikusai között.

A műemlékfogalom, műemlékfenntartás eszmeiségét szakemberek fejlődni tudó közössége – e közösség életének folytonossága, állandó keretek közötti önigazgatása – képes fenntartani és képviselni. Ha az ország életében fontos a közösségek élete, e közösségeké mindenképpen az.

A műemlékekhez és általuk az emlékezethez, annak tárgyaihoz való jog – bár valóban meghatározó emberi szükségletről van szó – nem tartozik az alapjogok közé, nem kell hogy minden országban, minden kormányzat alatt meglegyen, lehet nélküle is élni – kérdés, hogy mennyire érdemes. Bizonyos, hogy hiánya csökkenti a jóllétet, rontja a társadalmi közérzetet, a biztonságérzetet – mindehhez politikai megfontolás is fűződhet.

Úgy gondolom, nem elvakult kormányellenesség vagy felületes elfogultság az a konklúzió, hogy a műemléki intézményrendszer 2010 utáni kiiktatása tudatos lépés volt, és a helyzet fenntartása azóta is tudatos szándéknak felel meg. Ez a szándék pedig a kiszolgáltatottság érzetének megteremtésére, az általános biztonságérzet csökkentésére, a politikusi vezető szerep optikai felerősítésére irányul. A műemlékügy az identitás stratégiai fontosságú „műfaja”, amiben a politikától különálló többféle vagy erős, hang potenciálisan bármikor kikezdhetné és önmagában is gyengíthetné az egyetlen uralkodó nézet tekintélyét, amely nem engedhető meg a 2010 után új irányként fellépő, folytonos harcra épülő vezetői képben.

A műemlékekhez való kapcsolódást és az identitást nagy vállalkozásokkal az uralkodó csoport adja a népnek, ezzel aláveti és kiszolgáltatottá teszi, egyidejűleg kioltva az emlékek teljességéhez való saját kapcsolódás rugalmas, termékeny, identitást erősítő érzetét.

A környező országokban – Ausztriában és a visegrádi négyek többi országában – és egész Európában életben van a műemlékfogalom és eszmeisége, nálunk viszont egyre inkább halványulóban: erős intézményi képviselet nélkül lassan eltűnik a köztudatból. Ez utóbbi a fő kár, ami jelenleg éri az országot ezen a téren, nem néhány tucat vagy néhány száz műemlék, vagy néhány ezer védelemhez nem jutó értékes, emlékeket hordozó épület elpusztulása vagy károsodása, ismeretlenül maradása.

A műemlékekkel hivatásszerűen foglalkozó, képzett, hozzáértő szakemberek azzal tehetnek felbecsülhetetlenül sokat, ha veszik a fáradságot, és hangot adnak a műemlékfogalom szellemiségének.

Ehhez azonban elkerülhetetlen új utakat találni, és kiszakítani a diskurzust a politika polarizáló értelmezési kereteiből.

Rácz Miklós, PhD

régész, épületkutató

 

*Nyitókép: A korábbi Országos Műemléki Felügyelőség, Országos Műemlékvédelmi Hivatal, majd Kulturális Örökségvédelmi Hivatal 1971-ben átadott, ma üresen álló egykori székháza a budai Várban.

ELI-ALPS: az elszuperált lézer

A kutatási infrastruktúrákat a tudományos közösségnek kell szakmailag előkészítenie és felügyelnie, nyíltan és a lehető legszélesebb körű együttműködésben, különben jó eséllyel csak kidobott pénz a beruházásra fordított jelentős összeg. Erre „jó” példa a szegedi ELI-ALPS, amely a hazai és nemzetközi szakmai közösség megkerülése miatt nem tölti be az eredetileg neki szánt funkciót.

A szegedi szuperlézer – ki milyen szerepet játszik benne?

Palkovics László azzal vádolja az MTA-t és a magyar fizikus közösséget, hogy nem támogatják az ELI-ALPS nevű szegedi „szuperlézert”: „se a Magyar Tudományos Akadémia, se a hazai fizikus társadalom jelentős része nem foglalkozott kellőképpen ezzel a lehetőséggel. Az MTA visszafogottsággal kezelte ezt az ügyet. Nem hittek benne. Azt gondolták, túl sok pénzt visz el, és bele fogunk bukni. Az ésszerűség most azt diktálná, hogy a kákán is csomót keresés helyett most nagyobb önmérsékletet és alázatot tanúsítsanak ebben a kérdésben, és támogassák az ELI magyarországi sikerét. Magyarországnak jelen pillanatban ez az egyetlen és legnagyobb alapkutatási infrastruktúrája. Az összes többi kutatóhelyünk és eszközünk messze nem ez a kategória. A hazai fizikus társadalom, a Magyar Tudományos Akadémia nem engedheti meg magának, hogy most elegánsan hátradőljön. Van egy eszközünk, amit nemcsak lézerfizikai, hanem részecskefizikai kutatásokhoz is lehet használni. Jó lenne, ha tudnának ezzel a nagy lehetőséggel élni, és nem csak panaszkodnának.” Palkovics László, index.hu 2019. ápr. 10.

Az MTA és a fizikus közösség sajnálja, hogy eddig erre nem volt módja, és bár bizonyára maguk is lehettek volna kezdeményezőbbek, tény, hogy az ELI-ALPS projekt nem vált széleskörű, külföldi és hazai kutatók aktív részvételével fejlődő projektté, hanem szinte kizárólag helyi, a politikusokkal jó kapcsolatot ápoló tudósok kezében maradt. Palkovics újabb ELI-projekttel kapcsolatos nyilatkozatai nemcsak azt árulják el, hogy kormányzati szinten sem értik és ismerik a nemzetközi felhasználói kutatási infrastruktúrák működtetésének alapjait, hanem arra is utalnak, hogy továbbra sem a szakértői közösség szakmai mércéjének megfelelő tudományos projektek kapnak támogatást. Az ELI-ALPS projektre a kormány eddig közel 100 milliárd forintot költött (jórészt EU-támogatásból). Ez a tény, valamint a projekt nemzetközi jelentősége megkívánja, hogy megvizsgáljuk, jól költötte-e el a kormány ezt a pénzt, az elkészült létesítmény nemzetközi viszonylatban kiválónak mondható-e, és milyenek a projekt kilátásai küldetése teljesítésére.

Kutatási infrastruktúrák – hogyan kezelik őket másutt a világban?

A nemzetközi kutatás mindenkori első vonalába azok a kutatási infrastruktúrák tartoznak, amelyek egy vagy több meghatározó paraméterükben (pl. lézereknél intenzitásban, felbontásban vagy fókuszméretben) legalább egy nagyságrendnyi javulást hoznak a meglévőkhöz képest, és ezzel új utakat nyitnak a világ megismerésére. Az ezeknél a berendezéseknél folyó kutatások gyakorlatilag csak felfedező jellegűek lehetnek: az első években az előrelépést lehetővé tevő új technikát kell elsajátítani, ugyanis a csúcstechnikát megtestesítő, új elvekre épült berendezések kezdetben általában nem stabilak; kiismerésükhöz és a rutinszerű felhasználás kialakításához idő és tapasztalat, azaz tanulás és folyamatos tökéletesítés, az új berendezések “csiszolása” kell. Eközben (aktív felhasználói közreműködéssel) feltárulnak új kísérleti lehetőségek is; új kérdések és módszerek, új eljárások születnek. A már kiszámíthatóan működő felhasználói berendezések küldetése pedig az, hogy egyedi, máshol meg nem valósítható kísérleteket, programokat tegyenek lehetővé külső felhasználói csoportok minél szélesebb köre számára. A lehetséges alkalmazások is ebből a körből kerülnek ki, ugyanis nem érdemes a legdrágább berendezések kapacitását olyasmire fecsérelni, amit máshol lényegesen olcsóbban lehet megvalósítani. Az ilyen létesítményeknél már az ötlet felmerülésétől kezdve a lehető legszélesebb nemzetközi összefogás jellemző; a tudományos program a felhasználói és a szakértői közösséggel való folyamatos, nyílt konzultáció során alakul ki. Fontos, hogy a berendezés használatánál a tudományos kiválóság az elsőrendű szempont, így a használati lehetőséget pályázati úton lehet elnyerni. A felhasználói pályázatok elfogadásáról független nemzetközi szakértői zsűrik döntenek előre meghatározott szempontokat követve, átlátható, szakmailag ellenőrizhető módon – tehát nem politikusok vagy hivatalnokok ismeretlen megfontolások alapján.

Fizikai jellegű – de anyagvizsgálati alkalmazásaik által akár élettudományi, orvosi vagy éppen humántudományi kutatásokat is lehetővé tevő – kutatási nagyberendezések esetén (ilyenek például a nagy gyorsítók, a gyorsítóalapú röntgenforrások, a nagy neutronforrások és a nagy intenzitású lézerek) teljes folyamatában átlátható, nyílt pályázati rendszer garantálja, hogy a nemzetközi kutatói közösség tagjai legkiválóbbnak ítélt kutatási ötleteiket valósíthassák meg, amire általában néhány napos kísérleti kampányban néhány vagy néhány tucat főből álló csoportok kapnak lehetőséget. Az ilyen létesítmények nem lehetnek rentábilisak, „csak viszik a pénzt”: az üzemeltetés évi költsége többnyire a kezdeti beruházás költségének 10 százaléka, amit a fenntartó országok fizetnek éves tagdíj formájában. További bevételt csak multinacionális vállalatok, például gyógyszergyárak, kozmetikai cégek és más hasonló vállalkozások üzleti célú, nem nyilvános kutatásai hozhatnak, de ez általában eltörpül az adott infrastruktúra költségvetésében. A magyar kutatóközösség számos ilyen létesítményben érintett a tervezéstől a pályázati zsűrikben, felügyelőbizottságokban való részvételen, valamint a berendezések üzemeltetésén és fejlesztésén át az általuk végzett felhasználói kísérletekig.

A legnagyobb kutatási infrastruktúrákat legfeljebb csak nagy és gazdag országok tudják önállóan megépíteni és kihasználni – de gyakran még azok sem. Ezért a projektek előkészítő szakaszában jellemzően nemzetközi konzorciumok szerveződnek, amelyek az építési, majd az üzemelési fázishoz közeledve átadják helyüket a berendezést megépítő, majd használó országok kormányai által létrehozott társaságnak. Ez a társaság lehet a befogadó ország jogrendje szerint működő gazdasági társaság (pl. kft.), vagy az európai jog szerint külön erre a célra létrehozott konzorcium (European Research Infrastructure Consortium, ERIC).

ELI: az Európai Unió szuperlézer-hálózata

Az Európai Unióban a tagországok illetékes minisztereiből álló Versenyképességi Tanács hatáskörébe tartozik a kutatási infrastruktúrákkal kapcsolatos stratégia kialakítása. A 2002-ben alakult Versenyképességi Tanács egyik első intézkedése volt, hogy 2004 végén életre hívta az ESFRI (European Strategy Forum for Research Infrastructures) nevű testületet, amely a tagországokból érkező javaslatok átlátható folyamatban történő értékelése alapján nagyjából kétévenként publikálja a következő 10–15 évben megépítendő vagy alapvetően felújítandó legnagyobb európai vagy európai részvételű globális kutatási infrastruktúrákat tartalmazó útitervét. Az ELI (Extreme Light Infrastructure) már az ESFRI első, 2006-os útitervében, majd annak 2008-as, megújított kiadásában is megjelent mint akkor még egyetlen nagy lézerközpont, amelynek fő berendezése intenzitásban több mint három nagyságrenddel múlja felül az akkori nagy lézereket, és amely rendkívüli intenzitású és ultrarövid impulzusainak az anyaggal való kölcsönhatásai által igen sokféle célra használható másodlagos részecskéket képes kelteni a röntgenfotonoktól kezdve elektronokon, protonokon és neutronokon át müonokig, sőt neutrinókig. 2009-ben világossá vált, hogy a nagy” ELI egy lépésben, egy helyszínen nem építhető meg, így az eredeti koncepció akként módosult, hogy előbb három külön pillér jöjjön létre a nagy intenzitású, az ultragyors, illetve a nukleáris kölcsönhatások vizsgálata számára, a negyedik pillér, az igazi” ELI megépítésének műszaki tartalmáról, időpontjáról és helyszínéről pedig majd csak az első három pillér működésének tapasztalataira alapozva, később szülessék döntés. Mivel ez a konstrukció annak a politikai célnak is megfelelt, hogy az EU-hoz 2004-ben csatlakozott országokba is kerüljön nagy európai, de az említett országok tudományos, műszaki és gazdasági környezete számára kezelhető méretű kutatási infrastruktúra, amely csökkenti Közép- és Kelet-Európa e téren fennálló lemaradását, az Európai Bizottság, illetve az ESFRI bátorította a cseh, magyar és román kormányt, hogy fogadják be az ELI egy-egy pillérét. A három ország kormánya 2010 áprilisában szándéknyilatkozatot írt alá, amely szerint megépítik a három pillért, majd létrehozzák az ERIC formában működő ELI Delivery Consortium társaságot, amely közös igazgatással, egységes európai felhasználói kutatási infrastruktúraként bocsátja a berendezést a kutatói közösség rendelkezésére. A társaság 2013-ban valóban létre is jött brüsszeli székhellyel, ELI Delivery Consortium International Association (ELI-DC AISBL) néven, de egyelőre nem a három pillér igazgatásával, hanem az ERIC konstrukció szerint működő közös szervezet létrehozásának előkészítésével foglalkozik, ebben a folyamatban az eredeti tervekhez képest igen jelentős lemaradással.

A beruházás tehát nem Magyarországra fókuszált, hanem három egymást kiegészítő központ épült: Szegeden, valamint Prága és Bukarest mellett. A három központ különböző tudományos feladatot vállalt; közülük a szegedi ELI-ALPS berendezés fő célja ultrarövid, attoszekundumos (1 as = 10-18 s, azaz a másodperc milliárdodrészének a milliárdodrésze) fényimpulzusok létrehozása és felhasználása ultragyors jelenségek vizsgálatára. A magyar pályázati tanulmányt, amelynek megírásában sok magyar és külföldi kutató is részt vett, Krausz Ferenc, a müncheni Max Planck Kvantumoptikai Intézet igazgatója vezetésével öntötték végső formájába. A 80 milliárd forintos szegedi beruházás főképp az Európai Unió strukturális alapjából, 15 százalékos magyar önerővel jött létre.

A provinciális menedzselés és annak következményei 2011–2012-ben

Sajnálatos módon a beruházás megvalósítása nem követte a sikeres nemzetközi receptet, és a nemzetközi együttműködés helyett a provincializmus lett a meghatározó. A strukturális alapokra való pályázat beadása előtt nem kérdezték meg a projektről sem a Magyar Tudományos Akadémia Fizikai Osztályát, sem annak Lézerfizikai Bizottságát, így az egész konstrukció – egy nemzetközi tanácsadó testület laza felügyelete alatt – helyi szinten valósult meg, noha a szegedi lézerfizikus közösség mérete és tudományos kapacitása egy ilyen nagy berendezés megvalósításához túlságosan kicsi volt. A politikai döntésről értesülve az MTA Fizikai Tudományok Osztálya szakmai tájékoztatást kért az ELI-ről Szabó Gábortól, az Osztály tagjától. Erre a tájékoztatásra alapozva az Osztály támogatta az ELI megvalósítását, de felhívta a figyelmet arra, hogy a megfelelő magyar kihasználtsághoz több tudományterületre kiterjedő kutatási és oktatási fejlesztésekre van szükség, továbbá jelezte az üzemeltetéssel kapcsolatos esetleges pénzügyi problémákat is. Sajnos a politikai vezetés nem vette figyelembe ezeket a véleményeket. Nem vonták be a nagy kutatási infrastruktúrák szakértőit, így nem jelent meg az elsősorban külső” felhasználókra alapozó szemlélet sem. Nem jött létre olyan jelentős kiegészítő nemzeti intézet és infrastruktúra, amely helyi szakértelemmel és szakember-utánpótlással támogathatná az ELI-ALPS projektet (mint pl. a csehországi ELI-Beamlines melletti HILASE intézet). A berendezés építését és tesztelését teljes mértékben a kivitelező cégekre és főképp külföldi partnerekre bízták. Jelentős problémát okozott, hogy az intézetnek egészen 2019-ig nem volt tudományos igazgatója. Sokak meglepetésére ugyanis a projekt indulásakor a lézerfizika szegedi erős embere, a Fidesz vezető szakpolitikusaival jó viszonyt ápoló Szabó Gábor az ELI igazgatása helyett a Szegedi Egyetem rektori székét pályázta meg. A tudományos igazgatói posztra kiírt nemzetközi pályázatot nemzetközi tudományos bizottság értékelte, ám végül nem töltötték be a pozíciót; az irányítás a helyi vezetők kezében maradt. Így minden a helyi technikai igazgatóra hárult, aki viszont nem a jó együttműködési képességeiről vált ismertté. A tudományos igazgatói posztra később szóba került tudósokkal sem tudtak megállapodni. Mindez természetesen nemcsak a pénzügyi és technikai, hanem a személyzeti döntésekre is rányomta bélyegét, és az ELI-ALPS tevékenységére a nyitottság helyett a titkolózás vált jellemzővé.

A kormányzati akadékoskodás és hozzá nem értés már a projekt indulását is hátráltatta. 2010 és 2011 között a kormány hosszasan fontolgatta, hogy visszavonja a projekt támogatását, részben politikai megfontolások miatt. A szerződéseket egyrészt még az előző kormány kötötte, másrészt a jelentős beruházás megvalósítása az egyetlen olyan nagyvárosban kezdődött el, amelyet ellenzéki polgármester vezetett. Nemzetközi nyomásra – és részben Krausz Ferenc közbenjárására – végül mégis megindulhatott a projekt a megvalósítására létrehozott kormányzati szerv, az ELI-HU Nonprofit Kft. vezetésével. A Kft. tulajdonosai a Magyar Állam (90,5%), a Szegedi Egyetem (4,8%), és Szeged városa (4,7%); 2011-ben kinevezett ügyvezetője nem tudományos vagy tudományirányítási, hanem pénzügyi ismeretekkel érkezett: korábban egy székesfehérvári bankfiókot vezetett, majd a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség elnökhelyettese volt. Az ELI-HU azonban másfél év alatt sem volt képes összeállítani az uniós pályázati anyagot (ilyesmire az egyetemi és akadémiai kutatók csak néhány hetet szoktak kapni). A késlekedés és a fentebb részletezett problémák miatt 2012-ben – a kezdetben meghatározó szerepet betöltő – Krausz Ferenc is háttérbe vonult, lemondván a projekt tudományos vezetésében betöltött szerepéről.

„Tizennégy hónap alatt nem volt képes az állami ELI-HU Nonprofit Kft. elkészíteni a szegedi, összességében hatvanmilliárdos lézerprojekt uniós pályázatát, és a szakmai csapat sem állt fel. Így lehetetlenné vált a célok 2015 végéig történő megvalósítása – mindezek miatt mondott le a projekt tudományos vezetője, Krausz Ferenc fizikus. A Nemzeti Fejlesztési Kormánybizottság teljes körű vizsgálatot rendelt el.” – írta 2012. augusztus 23-án  Magyar Hírlap A kormányzat vizsgálódik a csúszás miatt című, ma már csak lapszemle formájában elérhető cikkében.

Mint a cikk irja, „Krausz Ferenc szerint nem csak a pályázat elnyerésében kerültünk a cseh és a román partnerekhez képest »alig behozható hátrányba«”.

„A csehek például már százfős kutató-mérnök csapattal dolgoznak, itthon viszont a nagyberuházást menedzselő, kilencven százalékban állami kézben lévő projektcég, az ELI-HU Nonprofit Kft. még a tudományos-technikai igazgató kinevezésig sem jutott el. »Még ennél is nagyobb probléma – folytatja Krausz –, hogy a jelentős számú nemzetközi hírnevű otthoni lézerfizikust sem sikerült bevonni a projekt előkészítésébe. Ez érthetetlen, különösen annak ismeretében, hogy a segítségüket aktívan felajánlották. Óriási hiba ez annak fényében, hogy hasonló »ütőképességű« szakembergárdával egyik partnerünk sem rendelkezik, következésképp ezen komparatív előny megfelelő hasznosítása lehetne hátrányunk ledolgozásának legfőbb eszköze« – fejtette ki a lemondott tudós.

Krausz Ferenc már többször is jelezte aggályait az ELI-HU ügyvezető igazgatójának, Lehrner Lórántnak, de mint írta, semmilyen jelét nem adták, hogy a tanácsaira szükség lenne. »Az elkövetett mulasztásokért és azok várható súlyos következményeiért ezért semmiféle (rész)felelősséget vállalni nem tudok, és a történtek után várható jövőbeni hibákért a jövőben sem kívánok« – áll Krausz Ferenc levelében.” (A 24.hu lapszemléje.)

Lemondásakor Krausz Ferenc tehát komolyan aggódott, hogy veszélybe került a 2015-ös indulás. A hír megjelenésének másnapján arról írt a Magyar Hírlap, hogy az ELI-HU szerint a lemondás félreértésen alapult: „A cégnél forrásaink szerint párhuzamot látnak Krausz »elsietett« és »félreértésen« alapuló lemondása, illetve a kormány közleménye között. Úgy tudjuk, Krauszt túl elfoglaltnak tartják, aki nem volt tisztában naprakész információkkal.” (Magyar Hírlap, 2012. augusztus 14., a világhálón már nem elérhető cikk.) Ezt követően a Nemzeti Fejlesztési Kormánybizottság néhány hónap alatt átvizsgálta a projektet, de nem talált problémát.

Lesz belőle valaha is nemzetközi kutatási infrastruktúra?

Most, 2019-ben ott tartunk, hogy az épület elkészült, benne már egy-két kisebb berendezés működik, és néhány együttműködő partner is jelentkezett kísérletekre. A nagyobb teljesítményű lézerberendezések és a hozzájuk tartozó nyalábutak, diagnosztikák viszont továbbra is késnek, ahogy ez a legtöbb nagyberendezés építésekor egyáltalán nem szokatlan. A közvetlen európai finanszírozás azonban véget ért, a dolgozók kiemelt bérét is a magyar államnak kell biztosítania. A 2010-es szándéknyilatkozat szerint a működési fázisban a három ELI-pillért közösen kell működtetni a korábban említett ERIC formátumban, a nemzetközi felhasználók számára nyitott kutatási infrastruktúraként. Az ERIC jogi forma lehetőséget teremt a működési költségek leszorítására, saját beszerzési szabályzat alkotására, valamint a közös hozzáférési szabályzat kidolgozására és alkalmazására. A működési költségek egy részét a tagállamok, továbbá esetleges ipari megrendelők befizetéseiből kell fedezni. Bár a tervek szerint az ERIC-nek már 2018-ban működnie kellett volna, ez mindmáig nem valósult meg; láthatóan nehéz anyagi hozzájárulást is vállaló tagállamokat találni. Fizetőképes keresletet akár nemzeti, akár egyéni megrendelői szinten abban az esetben lehet remélni a nagyberendezés nyalábidejére, ha az kivételes paramétereket szolgáltat, amelyekhez hasonlókat a kísérletekben részt vevők nem kaphatnak meg ingyen máshol, például a LASERLAB Europe nagyberendezéseinél. A kivételes paraméterek viszont nem teljesülnek, az ELI-ALPS nagy ismétlési frekvenciájú lézere sem számít csúcstechnológiának már évek óta, ugyanis például mintagerjesztéshez (tehát nem a vizsgálathoz, hanem a minta vizsgálat előtti megfelelő állapotba hozásához) a Európai XFEL SQS berendezése gyakorlatilag ugyanilyet vásárolt tartaléknak, amíg az igazi” el nem készül.

Feltehetően a magas működtetési költség és a tagdíjfizetői érdeklődés hiánya az oka annak, hogy az ITM 2019-ben átalakította az ELI-HU és az ELI-ALPS vezetését. A lemondott Lehrner Lóránt, az ELI-HU ügyvezetői posztját korábban betöltő banki szakember helyére azonban most sem tudományos háttérrel és kutatásirányítási tapasztalatokkal rendelkező menedzser került, hanem egy másik gazdasági szakembert neveztek ki ügyvezetőnek. A szakmai vezetés is megváltozott: a technikai vezetőt leváltották, és Geretovszkyné Varjú Katalint, a szakmában kiváló hírnévnek örvendő magyar kutatót nevezték ki tudományos igazgatónak (és kutatási technológiai igazgatónak is). Értesüléseink szerint idén őszig Krausz Ferenc vezetésével és további szakemberek, köztük a neutronfizikusként méltán világhírű, de a lézerszakmában teljesen ismeretlen Mezei Ferenc részvételével felülvizsgálják az ELI-ALPS működését. A kilátások azonban nem rózsásak. A tervezés és kivitelezés során elkövetett mulasztások következtében jelenleg a műszaki tartalom a vártnál gyengébb, a kutatók számára a legizgalmasabb paraméterű (a nagy ismétlődési frekvenciájú és a legrövidebb impulzusú) lézernyalábok egyelőre nem állnak rendelkezésre. Ez veszélyezteti az ELI-ALPS eredeti tudományos misszióját. Az elkötelezett felhasználói bázis, a világviszonylatban egyedülálló kísérleti lehetőségek, a felhasználóbarát kísérleti állomások és a kiszolgálói szemlélet hiánya sem kecsegtet világsikerrel. A kormányzat nem értette meg, hogy kézi vezérlés helyett csak az autonóm, széles szakmai közösségtől várható egy ekkora projekt sikerre vitele, jóllehet ezt nemzetközi példák hosszú sora igazolja. Az ELI-ALPS vezetése szemlátomást még saját nemzetközi tudományos tanácsát sem veszi komolyan; ez vezetett a testület több tagjának lemondásához. (A lemondások sem rendítették meg a vezetőséget; azt nyilatkozták, hogy nem szakmai okok miatt távozott a tanács három tekintélyes tagja. Szabó Gábor szerint, aki egyébként 2000 és 2002 között maga is az Oktatási Minisztérium kutatási-fejlesztési helyettes államtitkára volt, „nem megszokott a tudományos életben, hogy a politikai színtér közepén találja magát a kutató”, de nem fejtette ki, hogy állításának milyen relevanciája van a tanácstagok lemondására. Később azt is megtudtuk tőle, hogy 2012 után megint csak félreértésről volt szó: „azok a kollégák, akik felálltak, olyan szempontból elhamarkodottan döntöttek, hogy a rendelkezésükre álló információk egy része nem is volt helytálló”. Az átvilágítás – amennyiben független és szakszerű módon fog lezajlani – hozhat pozitív eredményeket a személyi és műszaki feltételek felmérése utáni észszerűsítésekkel, és ebben a tekintetben a szakmai közösség meg is bízik Krausz Ferenc szakértelmében (noha más országokban valószínűleg összeférhetetlenségnek találnák, hogy ezzel párhuzamosan 20 milliárd forintot kapjon az ITM-től lézeres molekuláris ujjlenyomat projektjére – amelyhez egyébként nincs is szükség az ELI lézereire). A Szabó Gábor nevével fémjelzett 3,6 milliárdos nukleárishulladék-átalakítási projekt szintén felfedező kutatás, amelynek várhatóan körülbelül 15 év múlva lehet eredménye, és témáját tekintve alapvetően nem is a szegedi, hanem sokkal inkább a magfizikai kutatásokra létrehozott másik ELI-pillér, a romániai ELI NP (Nuclear Physics) tudományos profiljába illeszkedik. A két utóbb említett újonnan indított projekt egyike sem kötődik az ELI-ALPS valódi tudományos missziójához, így azt nem igazán erősítik. A kormány megint csak a szakmai közösség megkérdezése nélkül döntött róluk. Ez a két projekt az eredeti problémák megoldásához nem visz közelebb, tehát semmilyen szempontból nem tekinthetők jó befektetésnek, és nem segítenek az ELI-ALPS gondjainak hosszútávú megoldásában sem, legfeljebb pénzügyi gyorssegélyt jelentenek.

Nem azért kellett az ELI-ALPS projektet a kormány kézi vezérlésére átállítani – és pénzügyi infúziójára kötni –, mert a berendezés iránt csekély a nemzetközi tudományos érdeklődés. Azért hiányzik a nemzetközi érdeklődés, mert a természetéből adódóan szabad tudomány élenjáró kutatóközpontjai csak ott jöhetnek létre, ahol nem politikai megfontolások döntenek a szakmai szempontok helyett, ahol nem lép kézi vezérlés az átlátható döntési folyamatok helyébe.

Akadémiai Dolgozók Fóruma

A paritásos és egyéb vezetői testületek veszélyeiről – A Nemzeti Kulturális Alap átalakulása

A paritásos és egyéb vezetői testületek veszélyeiről
A Nemzeti Kulturális Alap átalakulása

 

Az MTA kutatóhálózatának felügyelete kapcsán az utóbbi hónapok során többször is felmerült lehetséges megoldásként, hogy egy paritásos bizottságot állítanak fel az MTA és az ITM delegáltjaiból, mely bizottság felügyelné és vezetné a kutatóhálózat egészét. A legfrissebb információk szerint Palkovics László miniszter elvi szinten ragaszkodik ahhoz, hogy a kormányzat legalább 50% erejéig legyen képviselve az intézetek tervezett irányító testületében, a testület elnökét pedig a miniszterelnök nevezze ki az MTA elnökének és az ITM miniszterének közös javaslata alapján. Az MTA ezzel szemben egyharmad arányban szeretné maximálni a kormányzat részvételét az intézethálózatot irányító testületben. Hogy az ½-½, de még az ⅓-⅓-⅓ arányú konstrukció is nagy veszélyekkel jár az intézményi autonómiára, azt jól illusztrálja, ami az elmúlt években az NKA esetében történt.

Az NKA példája

Réthelyi Miklós, a nemzeti erőforrások minisztere 2011. október 15-én mentette fel Jankovics Marcell[1] filmrendezőt, az NKA akkori elnökét. Helyére L. Simon Lászlót nevezte ki, aki ekkor az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának elnöki tisztét töltötte be. A személycsere oka a hivatalos indoklás szerint az volt, „hogy a jövő évi költségvetés más szempontokat előtérbe helyező és más koncepciójú irányítást ad az NKA pénzügyi keretének felosztásáról döntő bizottság számára”. A hírek szerint azonban maga a miniszterelnök kezdeményezte Jankovics elmozdítását. Az bizonyos, hogy Jankovics rövid életű második elnöksége alatt nem történt változás a kollégiumok összetételében, a kurátorok személyében. Ilyen változást ő a hatályos törvények szerint nem is kezdeményezhetett volna (1,3 milliárd forintot viszont zároltak az alap költségvetéséből, ami jelentősen nehezítette a 2011. évi működést).

Az NKA szakkollégiumi rendszerét 2012. január 1-től alakították át az akkor már elnöki tisztet betöltő L. Simon elképzelései szerint. Az összevonások, átszervezések eredményeként a korábbi 19-hez képest 9 kollégium, a 152 kurátorból pedig mindössze 74 fő maradt (2015 végén már 10 kollégium működött). Ezzel az átalakítással jelentősebb személyi változások zajlottak tehát a kurátorok körében – vélhetően megfelelve a miniszterelnök elvárásának, bár minden kollégiumban maradtak azért olyan szakemberek, akik a folytonosságot képviselték. Az NKA Bizottsága ezt támogatta. Ezzel a lépéssel tehát egyfelől kiadáscsökkentést lehetett felmutatni, másrészt a politikai elvárásoknak is eleget tudott tenni az új elnök.

Miután 2012 nyarán L. Simont kinevezték az EMMI kultúráért felelős államtitkárává, törvénymódosításra került sor, mert az államtitkári és az NKA-elnöki poszt összeférhetetlen volt. Módosítani kellett tehát a miniszterek és államtitkárok jogállásáról szóló 2010-es törvényt és az NKA-törvényt, a módosító javaslatot L. Simon László és Puskás Imre nyújtották be.[2]

Az NKA-törvény és a kapcsolódó végrehajtási rendelet módosítását az NKA Bizottság egyhangúlag támogatta, és azt a parlament is elfogadta. Addig az NKA elnöke a kultúráért felelős miniszter volt, de az elnöki feladatokat másra is ráruházhatta (2012-ig ez így is történt a gyakorlatban). A módosítás következtében létrehozták az NKA alelnöki posztját, ezt töltötte be a továbbiakban L. Simon, aki így továbbra is elláthatta a tényleges irányítási feladatokat – miközben az elnök a törvény előírásának megfelelően a kulturális ügyekért felelős miniszter maradt. Emellett a korábbiaknál erősebb jogosítványokkal ruházta fel az Alap elnökét és alelnökét, például vétójogot biztosított nekik a pályázatok elbírálásánál.[3] Eddig ez a Bizottság hatáskörébe tartozott, és a testület döntött ilyen esetekben kötelező érvénnyel. L. Simon alelnöksége idején ezzel az új jogosítvánnyal nem éltek, de a változás jól jelzi azt a folyamatot, amely során a minisztériumi vezetés és a kormányzat egyre több jogot és beleszólást szerzett. Ennek jele az is, hogy az NKA innentől kezdve nemcsak a szakmai, hanem „a szakmai szervezetek vagy az állam által alapított kulturális, művészeti díjakhoz” is hozzájárulhat, ami nyilvánvalóan tovább növelte az NKA és vezetői szakmai befolyását.

A legfontosabb változás azonban az volt, hogy a szakmai és miniszteri delegáltakból korábban fele-fele arányban összeálló bizottságban az elnök és az alelnök révén innentől biztos kormányzati többség jött létre. A törvénymódosítás által egyértelműen biztosították a kormányzati akarat érvényesülését a Bizottságban: „A Bizottság, illetve a kollégium döntéseit egyszerű szótöbbséggel hozza. Szavazategyenlőség esetén a Bizottság döntésekor, ha az ülést a miniszter vezeti, akkor a miniszter szavazata, ha az ülést az Alap alelnöke vezeti, akkor az Alap alelnökének szavazata, illetve kollégiumi döntés esetén a kollégium vezetőjének szavazata dönt.”[4]

A kormányzati befolyásszerzés azonban nem állt meg ezen a ponton. Nem sokkal később ugyanis megszületett az 1690/2012. (XII. 29.) kormányhatározat a Magyar Művészeti Akadémia kultúrstratégiai szerepének megerősítéséről. Ennek 2. pontja a következőképpen szólt: a kormány „felhívja az emberi erőforrások miniszterét, hogy az MMA elnökével együttműködésben tegyen javaslatot az MMA Nemzeti Kulturális Alap forrásainak felhasználásával kapcsolatos közreműködésének módjára.” (Határidő: 2013. október 31.) Felmerült, hogy az NKA-t teljes egészében az MMA alá rendelik, de végül nem ez a megoldás valósult meg, hanem egy olyan változat, amely a döntéshozatalban egyértelműen biztosította az MMA befolyását, de az adminisztrációs terheket nem rótta rá. A változás (melyről a szakmai szervezetekkel nem, csak az MMA-val történt egyeztetés) leglényegesebb eleme, hogy 2016. január 1-től megváltozott az NKA Bizottságába, valamint a szakkollégiumokba történő delegálás rendje: eddig a miniszter és a szakmai szervezetek mind a két szintre fele-fele arányban delegáltak, 2016-tól egyharmad arányban a miniszter, egyharmad arányban a Magyar Művészeti Akadémia és egyharmad arányban a szakmai szervezetek küldhettek tagokat a bizottságba, valamint a művészeti főtematikájú kollégiumokba.

Fontos jogosítványokat kapott maga az MMA elnöke is a módosítás nyomán. Többek között:

  • az Alap alelnökét a miniszter – a Magyar Művészeti Akadémia elnöke véleményének kikérésével – nevezi ki legfeljebb négy évi időtartamra,
  • a Bizottság a miniszter és az MMA elnöke által jóváhagyott éves munkaterv alapján látja el feladatát,
  • a kollégiumi struktúra kialakítása az MMA elnökének véleményét figyelembe véve történik, a kollégiumok elnökeit vele egyetértésben nevezi ki a miniszter,
  • a kollégiumok támogatási arányairól a Bizottság az MMA elnöke és a miniszter egyetértésével dönt. A támogatás összegének a művészeti főtematikájú állandó szakmai kollégiumok közötti felosztásáról a Bizottság a miniszter és az MMA elnöke egyetértésével dönt.

Az átalakításra jellemző volt, hogy a 18/2014. (V. 30.) alkotmánybírósági határozat szerint sérti ugyan a művészeti szabadság és sokszínűség követelményét az Magyar Művészeti Akadémia megalakulása és összetétele, a határozatnak nem lett következménye. Az MMA viszont idővel újabb jogosultságokat szerzett.

A kollégiumi struktúra ezzel egyidejűleg 2016. január 1-től ismét módosult: az új rendszerben 17 állandó és 3 ideiglenes kollégium működik 128 kollégiumi taggal: a művészeti főtematikájú állandó kollégiumok közé tartozik az építőművészeti, a filmművészeti, a fotóművészeti, az iparművészeti, a képzőművészeti, a népművészeti, a szépirodalmi, a színházművészeti, a táncművészeti és a zeneművészeti kollégium. A nem művészeti főtematikájú kollégiumok között van az ismeretterjesztés és környezetkultúra, a könnyűzene, a könyvkiadás, a közgyűjtemények, a közművelődés, a kulturális fesztiválok és az örökségvédelem kollégiuma. Az NKA kollégiumi struktúra relatíve gyakori átalakítása jó példa arra, hogyan zajlik egy szakmai szervezetet pillanatnyi, esetenként egyébként méltányolható szakpolitikai érdekeknek megfelelő átalakítása.

Az NKA kollégiumi struktúra átalakításának idején már nem L. Simon László volt az NKA alelnöke. A 2014-es választások után mondott le, mivel a képviselők jogállásáról szóló újonnan hatályba lépett törvény szerint tisztsége összeférhetetlenné vált a képviselőséggel. Utóda Doncsev András, az EMMI korábbi parlamenti államtitkára lett, aki 2017 májusáig maradt ezen a poszton. L. Simon állítólag nem támogatta az MMA térnyerését, ezt azonban nyilvánosan nem hangoztatta.

2016 végén aztán megszüntették az NKA Igazgatóságát, amely az NKA pályázatait bonyolította le a szerződéskötésektől a pénzek utalásáig. Ez a szervezet kisebb döccenők ellenére alapvetően jól működött, végül azonban a kormányzati centralizáció áldozata lett. Feladatait az NKA-tól kiszervezték az Emberi Erőforrások Minisztériuma alatt működő Emberi Erőforrás Támogatáskezelőhöz. 2017 tavaszán Balog Zoltán miniszter többek között azért menesztette Doncsev Andrást, az NKA akkori alelnökét, mert az jelezte: némi „fennakadást” okozhat a „reformált” rendszer.

Ezek a nyomon követett változások az NKA szakkollégiumainak szakmai működését nem minősítik. Azt azonban bizonyítják, hogy a több mint 20 évig paritásos alapon működő NKA Bizottság, amely elvben az NKA legfőbb döntéshozó szerve (elvi, irányító és koordináló jogkörben jár el), nem tudta vagy nem akarta érdemben befolyásolni, netán megakadályozni a kormányzati szándékok érvényesülését. Az NKA elnöke, majd alelnöke mindig kész előterjesztésekkel érkezett, amelyeket a Bizottság lényegi pontokon már nem módosított, és szinte kivétel nélkül egyhangúlag el is fogadott.

A kinevezettek között senki nem volt politikus, kifejezetten Fidesz-közelinek talán csak Cselovszki Zoltán nevezhető.[5] Az viszont általánosságban tapasztalható, hogy a Bizottságba a háttérben zajló egyeztetési folyamatok következtében kevés kivételtől eltekintve nem kifejezetten “harcos” emberek kerülnek. Fontos tényező emellett, hogy a miniszteri keret bizonyos kiadások levonása után az NKA bevételeinek legfeljebb 25 %-a lehet. A bizottság által meghatározott meghívásos és címzett meghívásos pályázatok, melyeket szintén a szakkollégiumok bonyolítottak, lehetővé tették, hogy a hivatalos kultúrpolitika által preferált nagyobb volumenű programok is támogatást nyerjenek. Az a tendencia már 2012-től megfigyelhető volt, hogy a kollégiumi kereteknek egyre kisebb része volt elkölthető a nyílt pályázatokon, a kollégiumi kereten belül mindinkább nőtt a meghívásos és címzett meghívásos pályázatokra elköltendő összegek aránya. Ez ellen egyébként az építészeti és örökségvédelmi kollégium fel is emelte szavát. De az NKA mindezek mellett is a hazai kultúrafinanszírozás nélkülözhetetlen intézménye maradt. Az átlagosan évi 10 milliárd forint körüli bevétel tehát lehetővé tette még a miniszteri kereten túl is a kormányzati célok, az aktuális miniszterek, államtitkárok vagy szakmai lobbik által megfogalmazott kérések, „megrendelések” támogatását. Ezek egy része szakmai szempontból méltányolható volt, de a kevéssé indokolt „megkereséseket” sem kérdőjelezte meg az NKA Bizottság. (Pozitívumnak tekinthető viszont, hogy a költségvetés nem vonhat el az NKA bevételeiből és év végi maradványaiból – ezt L. Simonnak sikerült elérnie egy törvényjavaslattal.)[6]

Nem egyedülálló az NKA esete

Az NKA-n kívül is voltak és vannak olyan bizottságok, amelyek hasonló (elrettentő) tanulsággal szolgálhatnak a paritásos testületek magyarországi gyakorlatával kapcsolatban. Hasonló probléma mutatkozott meg a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság (MAB) működésében is. A nemzeti felsőoktatásról szóló 2011-es törvény értelmében a korábbi szakmai delegáltakkal ellentétben a MAB tagjainak felét és elnökét onnantól a kormány nevezte ki, illetve megszüntette az addigi önálló MAB költségvetési sort is. A MAB működésének függetlensége és finanszírozása kapcsán emelt kifogások miatt az európai felsőoktatás legtekintélyesebb nemzetközi minőségbiztosítási szervezete, az ENQA (European Association for Quality Assurance in Higher Education) felfüggesztette a MAB tagságát.[7] Emiatt módosítani kellett a törvényt, aminek következtében a MAB 20 főre bővült (9 miniszteri kinevezett taggal), és visszanyerte az időben nem átutalt működési költségvetését.[8] Ezzel, ha korábbi jogosultságainak összességét nem is, de függetlenségét valamelyest visszakapta a testület, amelynek összetétele azonban már közel fele részben kormányzati delegáltakból áll szemben a korábbi tisztán szakmai delegáltakkal.[9] Talán nem véletlen, hogy miniszteri delegálás aránya és kiváltképp módja a későbbiekben is okozott komoly problémákat, a miniszter ugyanis jogot szerzett arra, hogy bármilyen kérdésben szakmai indoklás nélkül eltekintsen a MAB szakértői véleményétől. Ezzel a MAB akkreditációs szerepe és autonómiája nagymértékben sérült, még akkor is, ha a miniszteri delegáltak egyébként szakmai meggyőződésük szerint hozták döntéseiket. Ennek eredményeként a MAB több tagja, beleértve a MAB Felülvizsgálati Bizottságának miniszter által delegált elnökét, idő előtt visszaadta megbízatását.

Hasonló probléma mutatkozik azoknál a szakmai szervezeteknél is, amelyek csak ajánlást tehetnek, és ennek alapján a kormány vagy a miniszterelnök hozza meg a döntéseket, nevez ki valakit vagy ítél oda valamilyen díjat. Legutóbb a Munkácsy Mihály-díj kapcsán merültek fel komoly kétségek. És a sort még folytathatnánk. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a jelenlegi minisztériumi tervek szerint az MTA intézeteit irányító testület elnökét a mindenkori miniszterelnök nevezné ki az MTA elnöke és az ITM-miniszter közös ajánlására. Nem világos, hogy a miniszterelnök eltérhet-e a javaslattól, illetve milyen határidővel köteles dönteni a kinevezésről.[10]

Konklúzió

A Nemzeti Kulturális Alap az államháztartásról szóló 2011. évi CXCV. törvény szerinti a nemzeti és az egyetemes értékek létrehozásának, megőrzésének, valamint hazai és határon túli terjesztésének támogatása érdekében létrehozott-elkülönített állami pénzalap. Működését nem lehet teljes mértékben az akadémiai kutatóhálózattal párhuzamba állítani. De ha úgy képzeljük el a kutatóhálózat jövőjét, hogy annak irányító szerve megfelelne az NKA Bizottságnak, a kollégiumi rendszer pedig az egyes kutatóközpontoknak, kutatóintézeteknek, akkor rendkívül erős garanciákban kell gondolkozni ahhoz, hogy a kutatóhálózat integritása és függetlensége megmaradjon. Ilyeneket egyelőre az MTA nem kapott. Ezzel szemben az ITM jelenlegi tervei és sajnálatosan az MTA Elnökségének a közgyűlés elé terjesztett javaslatai szerint is az MTA intézeteit jövőben irányító testület felét az ITM minisztere, felét az MTA delegálná (6–6 fő – akár azzal a megkötéssel, hogy az intézetekből nevezendő ki 2–2 fő a két fél részéről), az elnökét pedig az MTA elnöke és az ITM minisztere ajánlására a miniszterelnök nevezné ki. Kicsi az esélye annak, hogy a testület elnöke valóban független lenne az éppen aktuális kormánytól. Az ITM terve így valójában az NKA Bizottságának összetételét másolná. Ugyanakkor az ⅓-⅓-⅓-os, az intézeteket saját jogán képviselő delegálási rendszer is sok veszély forrása lehet. Egészen biztos, hogy egy paritásos rendszer, amelyben elvi lehetőség van a mindenkori kormányzat szakpolitikai-politikai befolyására, állandóan a nyomásgyakorlás, a lobbizás és a lekenyerezés terepe és áldozata lenne, ez pedig egyáltalán nem szolgálná a tudomány független és szabad művelését. Amennyiben pedig egy ilyen testületben biztos kormányzati többség valósulna meg, akkor szinte kizárólag a kormányzati akarat érvényesülne, ahogyan az elmúlt 30 év hazai gyakorlata is mutatja. Mindeközben pedig a Palkovics miniszter által mintának tekintett és sokat emlegetett Max Planck Társaság esetén csupán megközelítőleg 20% a kormányzati képviselet mértéke. Ez pontosan annyi, amilyen mértékben (3 fővel) a magyar kormány jelenleg is képviselve van tanácskozási joggal a 15 fős Akadémiai Kutatóintézetek Tanácsában (AKT). Átalakítás helyett talán a meglévő jogosultságokkal kellene jobban élnie a kormányzatnak. Mindenki jobban járna.

***

Az NKA példája a jövőre nézve azt a tanulságot szolgálja, hogy ha a kormányzat direkt vagy indirekt módon többséget szerezne az MTA kutatóhálózatának irányításában, várható lesz a szakpolitikai és politikai elvárások és megrendelések érvényesülése. Az intézményi környezet szempontjából pedig valószínűsíthető, hogy időnként a kutatóhálózat esetében is átalakításokat fognak végrehajtani, ami nagymértékben akadályozná a kiszámítható, előre tervezhető, független és nyugodt kutatások végrehajtását. Fontos leszögezni, hogy az egyébként jó, de gyakori reformok is nehezítik a hosszú távú kutatások megtervezését, a gyakori és rossz, vagyis folyton önkorrekcióra kénytelen reformok pedig egyenesen katasztrófát jelentenének a MTA kutatóhálózata számára. A praktikus szempontok mellett természetesen még fontosabb, hogy hosszú távon nem folytatható magas színvonalú tudományos munka, amennyiben a kutatói szabadság és függetlenség akár adminisztratív, akár pénzügyi eszközök alkalmazása miatt, akár szakpolitikai, akár politikai vagy ideológiai okokból nem érvényesülhet teljes mértékben. Nincs kétség afelől, hogy az MTA intézethálózatának kormányzati kontroll alá kerülése hosszú távon rontani fogja a hazai tudományos tevékenység színvonalát és ezáltal a hazai innovációs tevékenységet is. Ez a nemzeti érdekekkel menne szembe. Ezt biztosan senki sem akarhatja.

 

 

[1] Jankovics először az első Orbán-kormány idején, 1998 és 2002 között volt az NKA elnöke, a második Orbán-kormány alatt pedig 2010. augusztus 1. és 2011. október 15. között.

[2] Jelenlegi jogi háttér: http://80.99.236.241:81/nka_belso/_temp/ckfinder/files/jogi_hatter/1993_evi_XXIII_tv.pdf

http://80.99.236.241:81/nka_belso/_temp/ckfinder/files/jogi_hatter/9_2006_NKOM_rendelet.pdf

Ld. még: https://hvg.hu/itthon/20120615_lex_LSimon_NKA, https://vastagbor.blog.hu/2012/06/18/lex_l_simon

[3] 2.§ 6.: „A pályázat elbírálásáról a kollégium dönt. Amennyiben az Alap elnöke vagy alelnöke a kollégiumnak a pályázat elbírálására vonatkozó támogató döntésével nem ért egyet, akkor azt megsemmisíti, vagy megfontolás végett visszaküldi a szakmai kollégiumnak.”

[4] A törvénymódosítás indoklása a következőképpen hangzott: „A Nemzeti Kulturális Alapról szóló 1993. évi XXIII. törvény (Nkatv.) módosítása a kulturális terület eredményesebb és kiszámíthatóbb támogatásának megteremtését szolgálja. A magyar kultúra támogatásában kiemelkedő szerepet játszó Nemzeti Kulturális Alap (NKA), valamint az ágazati irányításért felelős minisztérium hatékonyabb együttműködését teszi lehetővé azon rendelkezés révén, amely szerint a kultúráért felelős miniszter egyúttal az NKA elnöki tisztségét is betölti, s elnöki funkcióját nem ruházhatja át más személyre . Míg a miniszter a jövőben – a korábbi gyakorlattal ellentétben – rendelkezési, irányítási jogkörét az NKA elnöki tisztségén keresztül közvetlenül gyakorolja, addig a törvényjavaslat az elnök döntéseinek megfelelő előkészítése és végrehajtása érdekében egy új, széles jogkörökkel felruházott alelnöki tisztséget hoz létre.”

[5] Cselovszki kapcsolatrendszerét tekintve Baán László és Habony Árpád köréhez tartozott, ő volt korábban az V. kerületi főépítész, az első Orbán-kormány alatt a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnöke, majd a második Orbán-kormány idején, 2012-től, Tamási Judit lemondása után ismét. Miután L. Simon kezdeményezésére menesztették, az Iparművészeti Múzeum élére a lemondott Takács Imre utódjaként került.

[6] Ebből a jelentős pénzösszegből marketing- és kommunikációs költségekre jutott azért a baráti cégeknek is. Ennek elsősorban L. Simon elnöksége idején járt utána a sajtó, feltárva, hogy politikusok kapcsolati hálójába tartozó cégek több 10 millió forintot kaptak ilyen célokra. Példák a sajtó beszámolóira: http://nol.hu/belfold/jo-l-simon-baratjanak-lenni-1502427, https://magyarnarancs.hu/belpol/az-nka-sem-ertette-miert-kell-ennyi-penz-az-l-simon-kozeli-cegnek-de-megszavaztak-92881, http://nol.hu/gazdasag/a-szolo-utcai-lakas-rejtelye-1479129

[1] Lásd még az alábbi sajtóbeszámolókat: https://oktatas.atlatszo.hu/2014/02/10/_leminositette_az_europai_akkreditacios_szervezet_a_mab-ot/, https://eduline.hu/felsooktatas/Elegedetlen_a_MAB_a_felsooktatasi_torveny_m_XP2ZA2, https://index.hu/belfold/2014/08/01/az_akkreditacios_bizottsag_kemenyen_beszolt_a_kormanynak/, https://nepszava.hu/1010584_gond-lehet-a-diplomakkal

[7] Lásd még az alábbi sajtóbeszámolókat: https://oktatas.atlatszo.hu/2014/02/10/_leminositette_az_europai_akkreditacios_szervezet_a_mab-ot/, https://eduline.hu/felsooktatas/Elegedetlen_a_MAB_a_felsooktatasi_torveny_m_XP2ZA2, https://index.hu/belfold/2014/08/01/az_akkreditacios_bizottsag_kemenyen_beszolt_a_kormanynak/, https://nepszava.hu/1010584_gond-lehet-a-diplomakkal

[8] https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1100204.tv 2016. évi LXIV. törvény 99. §. „A MAB-nak húsz tagja van. Kilenc tagot delegál a miniszter, kettő tagot a Magyar Tudományos Akadémia, egy tagot a Magyar Művészeti Akadémia, három tagot a Magyar Rektori Konferencia, kettő tagot a felsőoktatási intézményt fenntartó egyházi jogi személyek, egy tagot a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, egy tagot a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája, egy tagot a Doktoranduszok Országos Szövetsége.” Érdekes párhuzam, hogy az új testületben a miniszteri delegáltak száma relatíve a legnagyobb, miközben igen sok helyről érkezik kevés számú tag. Ez a megoldás visszaköszönt az ITM valamelyik áprilisi javaslatában is, amely a MTA kutatóhálózatához igyekszik csatolni számos állami kutatóintézetet, illetve a kutatóhálózat vezetését segítő tudományos tanács tagjai közé bevenne számos külső szakmai szervezet delegáltjait (pl. a Lendület kutatócsoportok, a Magyar Rektori Konferencia, az Országos Tudományos Diákköri Tanács, a Doktoranduszok Országos Szövetsége küldötteit, valamint ITM delegáltjait). Ezt a tervet sokan a minisztérium megosztási és befolyásolási kísérletének értelmezték, illetve egy olyan szándékot láttak mögötte, hogy a felhigitott intézeti hálózat irányító testületében valójában a MTA intézetei delegáltjai kisebbségbe kerüljenek. Fontos eltérés ugyanakkor, hogy „a MAB elnökének személyére a bizottság tagjai közül a miniszter és a Magyar Tudományos Akadémia elnöke tesz egyeztetett javaslatot”, miközben az MTA intézményeit irányító testület elnökét a tagok számán felül nevezi ki a miniszterelnök a miniszter és az MTA elnöke javaslatára. Ez utóbbi megoldás leginkább az NKA Bizottság 2016 előtti működéséhez hasonlít, amikor is az alelnök személyében a kormányzati többséget biztosította.

[9] Ld. a szélesebb összefüggésekre és a MAB autonómiájának további csökkenésére: https://www.es.hu/cikk/2017-06-30/kenesei-istvan/egyetemi-autonomia-magyarorszagon.html

[10] Tanulságos eset, hogy az Országos Könyvtári Kuratóriumot tavaly nyár óta nem hívta össze a miniszter. A testület mandátuma időközben le is járt, de annak ellenére, hogy állítólag a miniszter még tavaly év végén beterjesztette az új testület tagjainak névsorát, az azóta sem alakult meg. Kinevezések halogatása nyilvánvalóan nagy kockázatot jelenthet az MTA intézetei irányító testülete szempontjából is, ezért fontos lenne, ha a szabályozás ezekre a kérdésekre is nyújtana majd garanciát.

Az ITM és a Max Planck-modell

Az 1948-as alapítású Max Planck Társaság kutatói már 18 Nobel-díjat szereztek, 84 intézete a német tudomány képviselőjeként 17 külföldi központtal és 5 nemzetközi társintézménnyel működik körülbelül 1,8 milliárd euró évi támogatással és 23425 munkatárssal. Az ITM tervei szerint az MTA kutatóintézeti hálózatát ezen Társaság modelljét követve kellene megreformálni. De vajon hogyan is néz ki a Max Planck Társaság?

Koncz Csaba a kölni Max Planck Intézet csoportvezetője és az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadója elemzésében ezt a modellt kívánja bemutatni, azonosságokra és lényeges különbségekre rámutatva.

Azonos többek között abban, hogy Németországban a Max Planck Társaság ugyanúgy a tudomány és tudás szimbóluma, mint ahogyan hazánkban a Magyar Tudományos Akadémia. Azonban nyilvánvaló különbségként említhetjük meg, hogy jelenleg a Max Planck Társaság évi alaptámogatása 1800 millió euró (540000 millió forint), addig ehhez képest, az MTA 5400 fővel dolgozó 44 intézetének 2017-es költségvetése 4600 millió forint volt, azaz kb. 15 millió euró, a Max Planck Társaságénak 0,83%-a. Ekkor még nem vettük figyelembe azt, hogy a fenti Max Planck-költségvetés csak a törvényileg garantált állami támogatás összegét mutatja, és nem tartalmazza a pályázatokból, találmányokból és egyéb más együttműködésből származó bevételeket. A költségvetés kormányzati átutalása után a Max Planck Szenátus és az intézetek független és demokratikus joga, hogy tudásuknak és képességeiknek megfelelően saját döntési kereteikben hasznosítsák a támogatást.

A Max Planck-intézetek nemzetközi sikeressége azt is példázza, hogy az alapkutatásban a szellemi (egyéni és csoportos) képességeknek és a „másképp” gondolkodásnak legalább annyi szerepe van, mint az infrastruktúrának. Az utóbbit sokszor az alapkutatás teremti meg magának. Bár a Max Planck-intézetek valóban a nemzeti Kutatási és Fejlesztési Infrastruktúra (KFI) részei, de az említett komplex szolgáltatásaik döntő része kizárólag a tudományos továbbképzés és az alapkutatás területeire korlátozódik, mivel a Max Planck Társaság nem profittermelő szervezet. A Max Planck Társaság sikeres működéséhez esszenciális a kutatókba vetett bizalom, a kutatási szabadság, a felfedezésekhez szükséges nyitott emberi kapcsolatok és a szükséges kutatási eszközök megteremtése. A megbecsülés alapja a tudás és a nemzetközi tudományos teljesítmény, nem pedig a köz- vagy társadalmi célú alkalmazás első helyen, bár e kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, sőt: egymásra épül.

A teljes elemzés az alábbi dokumentumban érhető el.

Akadémiai kutatók kommentárja a Palkovics-tervhez

A szakszervezetek 2019. január 24-én megkapták annak a diasornak valamilyen változatát, amelyre a Palkovics-terv, az akadémiai kutatóhálózat radikális és gyors átalakításának terve épül, és amely alapján – négy hetes határidővel – a kiírást is közzétették. A Palkovics-terv önellentmondó, és számos állítása éppen a minisztérium által hangoztatott szempontokkal – például a kiszámíthatóság, stabilitás, versenyképesség, együttműködés céljával – megy szembe, és az eddigi folyamat már maga is ezzel ellentétes hatással járt. Az alábbi linken letölthető dokumentumban az akadémiai kutatóknak a Palkovics-tervhez fűzött megjegyzései olvashatók.